Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - HOLNAP - Mórocz Mária: Anyám története (elbeszélés)
Mórocz Mária Anyám története Anyám neve Sára. Ezt nagyon fontosnak tartom megjegyezni, már csak azért is, hogy figyelmeztessek mindenkit: a részletek sosem érdektelenek, s mindaddig, amíg a részleteket nem ismerjük teljes egészében, nem Ítélkezhetünk, s merthogy ugyanabba a folyóba kétszer sohasem léphetünk, az ítélkezésre sincs jogunk, hiszen a bírálat, ne felejtsük, csak pillanatnyi visszatükröződése a dolgoknak, s éppúgy befolyásolhatja a fejünk felett elszálló varjak károgása, mint az a tény, hogy a dolgok sosem ismétlődnek. Hogy ez azonos érvényű-e a bennünk zajló, illetve a tőlünk független eseményekre nézve, nem az én dolgom eldönteni, már csak azért sem, mert ezek a sorok nem azért íródnak, hogy cáfolja vagy netán helyeselje őket a publikum. Anyám neve, Sárasága tehát olybá függ össze a dolgokkal és eseményekkel, hogy egyszerűen ő a szereplő, s módjában áll az eseményeket befolyásolni, változtatni azok természetes folyásán, vagy kilépni belőlük. Mindez az ő kezében van, ő az egyetlen, aki ezekben az esetekben ítélkezhet, s higgyük még egy ideig, hogy ez valóban így van. Jómódú család voltunk, anyám nem is tudom, mivel töltötte napjait az unatkozáson kívül. Ez az állapot azonban csak a kívülálló számára tűnt unalomnak. Minden, ami előtte volt, s ami megmaradt belőle: szétfolyik térben és időben. Emlékeimet úgy rakosgatom, akár a gyöngyöket, s hagyom, hogy hatalmába kerítsen egy-egy rég elfelejtett illat, mozdulat, hangulat. Hí most behunynám a szemem, fel tudnám idézni ruhájának neszezését, vibráló suhogását, ahogy a két anyag, a szatén, a selyem, a nehéz bársony és a bőre simítják egymást. Anyám nesztelenül járt, csak a suhogás jelezte a jöttét, s már helyet is foglalt ott, ahol az imént még csak mozdulatlan árnyékok ásítoztak, az üresség, a mozdulatlanság ornamentikája alatt, hogy átadja magát ennek az ürességnek. Csakhogy, ahogyan a tükörnek adta át magát egy óvatlan, számomra kifürkészhetetlen és megfoghatatlan pillanatban, amikor úgy meredt testére, mint a számára felfedezetlen, új tárgyakra, mozzanatokra. Szeme úgy barangolt saját testén, az arcán, mint ahogyan a szerelmesek fedezik fel egymás rejtett zugait, azzal a titokzatos izgalommal, fáradhatatlansággal. Valójában azonban a mai napig nem tudom, hogy ez a bámuló nézés látott-e, vagy csak elmerült a semmibe, pontosabban a valamibe, amit látni akart — talán a tükrön túl. Amit csinált, amit tett, mintha csak csomagolása lett volna a valóságnak. Akár zongorázott, akár sétált, fésülködött, mindez úgy hatott, mintha mellette még végzett volna valamit, amihez senki hozzá nem férkőzhetett, ami gondosan rejve maradt a tolakodó, beavatatlan szemek előtt. Anyám nem volt megrögzött dohányos. Volt úgy, hogy hónapokig nem gyújtott rá. Nem alkalmi dohányosokra jellemző teátralitással, hanem egyszerű, gépies mozdulatokkal, s még csak eleganciát sem erőltetett erre az aktusra, pedig a ki tudja, milyen hosszú szipka ugyancsak emelte volna bájait. Nem láttam az összefüggést akkor anyám cigarettázása és a szalonbeli heves, elkeseredett viták között, noha minden összefügg. Ezekből a távlatokból tisztán,
