Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - HOLNAP - Mórocz Mária: Anyám története (elbeszélés)
elfogulatlanul értékelem az eseményeket, s most érzem, hogy ezek a viták a mélyben tomboló gyűlölet és kiszolgáltatottság gátját szaggatták fel bennük, s bármilyen egyértelműnek tűnik is szerepük, kénytelen vagyok elismerni, hogy rossz emberismeret birtokában vagyok, mert egyre inkább kétséges, hogy melyikük volt az, aki gyűlölt, és az, aki kiszolgáltatott volt. Anyám gyűlölete valamiféle felelőtlen hazardírozás formáját öltötte, melyet pajzán és perverz gyönyörrel és következtességgel gyakorolt apámon, aki elkeseredett féltékenységi rohamai között hánykolódva, tanácstalanságában és kiszolgáltatottságában kezdett el gyűlölködni, amiben volt egy leheletnyi félelem is. És ez a félelem szította anyám cigarettáját, melyet csodálatosan szép hófehér, csontos kezében tartva először megbámult, majd számomra addig ismeretlen arckifejezéssel szívta a füstöt magába, miközben kezének szabad ujjai gyöngéden érintették arcát. Ez az átszellemült odaadás, ez a mozzanat, mellyel anyám mintha önmagát szabadította volna föl és engedte volna szabadjára a tüdejéből kiáramló füsttel, apámat megdöbbentette, s a nőt számára még meg- közelíthetetlenebbé tette. Anyám számára ez volt a lázadás, pedig csak kiszolgáltatott volt. Anyám, ha bánatos volt, vagy éppen rászállt a jól ismert melankólia, haját feszesen hátrasimította, elölről, a homlokáról is, arca így elveszítette azt a mélabús kifejezést, melyet a lecsüngő hosszú haj kölcsönzött neki, kiült rá valami nemes vonás — a fájdalomé, melyről arca áttetszőnek, sápadtnak és szebbnek tűnt. Ilyenkor volt egy jól ismert mozdulata, amelyet egyébként máskor nem ismételt: arcát kezébe temette úgy, hogy homlokát csak néhány ujj érintette, általában három vagy kettő, arccsontján pedig a tenyér nyugodott meg alázattal. Anyámnál ez a fáradtságot, a megadást, a fájó megadást jelentette, ami a legnagyobb büntetés volt apám számára. Ilyenkor éjszakánként apám engedte le a haját, ő fésülte ki gondosan, gyönyörködve hajtotta végre ezt a pogány áldozást, amelynek szentségét a megbocsájtás, odaadás jelentette, noha utána még pogányabb tivornya következett, amikor anyám sikolyai töltötték be a szobákat. Anyám nem volt a hagyományos értelmeben szép, mégis vonzó volt, igaz, nem mindenkinek, de voltak férfiak, akiket a szó szoros értelmében elbűvölt. A szeme néha olyan volt, mintha varjak röpködtek volna néma károgással, majd vészjóslón cikáztak, úgyhogy az, aki ilyenkor a szemébe nézett, nem tudott szabadulni a látványtól, s bár az félelemmel töltötte el, újra és újra megkísértette. Pedig anyám ilyenkor volt a legártalmatlanabb. Kedves, szelíd, de titokzatosabb, mint máskor, mintha magában hordott volna valamit, amire feltétlenül vigyáznia kell. Apám többször próbált kitörni ebből a bűvkörből, de bármilyen fenyegetőző csatakiáltással csapta be maga mögött az ajtókat, nemsokára már ott térdelt anyám előtt, és arcát kezébe temetve sugdosott valamit annak a két fehér, puha kéznek, amely erőtlenül tett eleget az érintés és tartás kötelességének, majd kiérezvén a pillanatot, amikor a föloldozásnak meg kell történnie, elindult játékos útjára, hogy megigazítsa a szemöldök buja kócosságát, a szem ráncait, a bajusz vonalát. Micsoda ünnep volt ez! Apám és anyám nemesi családból származtak, bár a címer most már csak halvány visszfénye volt a múlt ragyogásának, amely apám szerencséjét is megáldotta bőkezűségével. Az igazság az, hogy valóban volt a családban egy alná- dor, név szerint Farkas, még Mátyás uralkodásának idején. Az én fantáziámat azonban sokkal inkább megmozgatta az az alak, akit a rokonság legszívesebben kitagadott volna. Való igaz, Ernő [vagy Jenő?) magában hordozta öröklött és felszedett bogarait, különcségét az akkori etikett, sőt az etika kordáiba sem igyekezett be
