Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - KRITIKA - Tőzsér Arpád: A szlovákiai magyar líra 1988-ban

A megíratlan költemény olyan gyökeresen új négy elemű metaforaként működik, amelyben minden elem maga is egy konkrét, működő világszegmentum. Nem véletlenszerű, önkényesen magyarázható, értelmezhető valóságdarabkák kerülnek itt egymás mellé, mint a hagyományos metaforában, hanem konkrét jelentéssikok, amelyek nem azzal illeszkednek, hogy hasonlítanak egymáshoz, hanem azzal, hogy ellentmondanak egymásnak. Pontosan úgy, ahogy a valóság komplementer oldalai ellentmondanak egymásnak és kiegészítik egymást. Cselényi műalkotás-metaforája olyan négyes kontrapunkton alapuló nagyméretű szövegkollázs, amely az egyes szövegsíkokkal {összesen néggyel) az őskori mítoszoktól az újkori [elsősorban középeurópai) történelemig, a költő ifjúkori nekibuzdulásaitól, programjaitól az érett (átvett és saját) filozófiákig is a teljességet kívánja befogadni. A Lautréamont-, Husserl-, Bartók-, joyce-, józsef Attila-, Becket- stb. -szövegek is nem idézetekként, hanem saját életet élő világszegmentumokként jelennek meg, mozognak és halnak el, vesznek részt a mű- és világépítésben.

Az így megépülő személyiség (versszemélyiség) a hagyományos, élményeit reprodukáló lírai hőssel csak annyiban rokon, hogy annak éppen a kontrapunktja.

S nemcsak úgy, hogy az előbb említett négy szövegsík közül az egyik a költő korai verseiből összeállított tudatfolyam, a másik három meg — többek között — éppen az értékeknek a relativizálódási folyamata és problematizálása, amely értékek ezeket a korai verseket (és kort) annyira meghatározzák, hanem úgy is, hogy A megíratlan költemény nagy általánosságban éppen a hagyományos személyiség válságának, széthullásának és egy más elvű újraszerveződési kísérletének a nyelv anyagában való megélése. Ezt a szemünk láttára szerveződő, más elvű személyiséget már nem „a saját élményei, tehát nem esetlegességek, aktuális tapasztalatok határozzák meg” (Freud), hanem az a mérhetetlen mennyiségű információ, amely a modern embert napjában éri, s amelyet az már közvetlen környezetének érez, s napjában megküzd vele. Csakhogy a költő (s általában a művész) küzdelme speciális: saját anyagában akarja megélni a világ ellentmondásait és saját eszközeivel kísérli meg a feloldásukat. Cselényi is saját eszközeivel, a művészet instrumentumaival próbál úrrá lenni azon a káoszon, amely

nemcsak a világ káosza, hanem „saját teremtett világa” is, s amelynek sajátos rendbe állítása az ő sajátos aktivitása. Ennek az aktivitásnak, Cselényi monumentális szövegkonstrukcióinak az eszközeit megnevezni, felsorolni és minősíteni itt most nincs érkezésünk, de mivel irányultságuk meglepően sok pontban megegyezik Kassák konstruktivizmusának irányultságával, álljon itt egy passzus — A megíratlan költeményt is karakterizálandó — Kassák egyik manifesztumától: „A konstruktív művészet az építés művészete. Nem építőművészet, hanem az új ember konstruktív világszemléletének új tárgyakban és tényekben való manifesztálódása ... Semmi egyebet nem akar kifejezni önmagánál... de bizonyos, ha önmagát kifejezte, akkor a világ kifejezhetőségét fejezte ki.”

Kedves Barátaim, végére értem 1988-as líratermésünk kritikai szemléjének. A vizsgált hat verskötet minősítése természetesen még számos más szempontból is elképzelhető, s nem vitás, hogy bármilyen más szempont érvényesítése mellett más lenne a rangsorolás. Ha például a sikertelen, közhelyekbe torkolló kísérletek számát tennénk meg az egyes kötetek minőségkritériumának, akkor Cselényi László kötete (amelyet A megíratlan költemény c. kompozíció kapcsán szemlénkben az első helyre tettünk] az utolsó helyre kerülne, mert például a Hőskor avagy az ember teremtése csak alig valamivel több ismeretterjesztő irodalmi olvasókönyvnél, A kezdet s az egész című montázsban a filozófia közhelyei s a Cselényi-féle versnyelv közhelyei kerülnek egymás mellé, s A jávorja-leány nem más, mint a „vendégszöveg” (egy szlovák népballada) jelzős- impresszionista kommentálása. De én szándékosan ragadtam ki az értékelő szempontok bokrából egyetlenegyet. Egyrészt azért, hogy ennek a szempontnak központi helyét, fontosságát kellőképpen jelezzem s ezzel „irodalomeszményem” fő elemét is megjelöljem, másrészt azért, hogy ezzel a „személyes elfogultságommal” megtörjem azt az eddigi „dialektikus” kritikai gyakorlatunkat, amely patikamérlegen dekázta ki az egyes művek erényeit is, hibáit is, s következésképpen az elmúlt húsz évben nálunk, ha jól emlékszem, egyetlen könyvről sem írták le, hogy rossz, a legjobb esetben is csak azt, hogy jó is, meg rossz is, s e következmény következményeként — pontosabban: ezért is — kiveszett irodalmunkból az irodalmi vita fogalma.