Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - KRITIKA - Tóth Károly: A prózai és kisebbségi önreflexió összefüggése irodalmunkban

Remélem, „irodalomeszményem” gátlás­talan megvallásával és érvényesítésével itt most sikerül, ha nem is vitát, de legalább Tóth Károly Hadd kezdjem egy idézettel: „Folyton elő­jön valami, még az ágyban is, lebénulunk a szerelem pillanataiban is. Két nyomon fut bennünk az élet, én nem tudom azt tenni, hogy most csak a tánc, pedig azt kellene mindig, a pillanatból kiidulni.. Ez az abszurd, szinte szexuál-lélektani helyzet, nem ismeretlen a csehszlovákiai magyar irodalomban. Sem áttételes érte­lemben, sem konkrétan — ez utóbbira leg­utóbb Grendel Lajosnál, az Áttételekben találunk a fentihez hasonló példát (leírást, diagnózist). A kisebbségi létezés és iroda­lom szexuálpszichológiája! Ezt tagadhatjuk, mégis olyasmi, amit mindvalahányan na­gyon érzünk. Lebénulás. Nyomasztó múlt, emlékezet. Küszködés önmagunkkal egy talán sosem volt aszketikus erkölcsiség zászlaja alatt. Lebénulás, a táncra is, de még inkább a közösségülésre való képte­lenség ... Mármost a kérdés az lehet: Mi az a tánc? És: mi az, hogy „azt kellene”? A prózáról, ráadásul az elmúlt éviről kell beszélnem, és minden erőmből azon leszek, hogy ezt tegyem, de eleve tudom, hogy másról is szólnom kell. És az eltá­volodást már el is kell kezdenem; nem­csak Dobos László Tánclka c. novellájától (amelyből az idézetet vettem, és csak ürügyül szolgált az elrugaszkodásra, a va- laholi elkezdésre), de a múlt évi „próza­terméstől” is. Ügy vélem, a nyolcvanas évek elején (két szerző révén is) olyan rés keletke­zett prózairodalmunk hagyományos értel­mezésén, amelyet betömni már nem lehe­tett. Sőt sok tekintetben, magán az iroda­lom egészén is rés keletkezett. Valami rettenetes dolog történt, a hagyományos, néhány ellenvéleményt kiváltanom a hall­gatóságomból. Köszönöm a figyelmet. bevált integrációs modellek nem tudták a régi keretek (hadd ne mondjam, hogy a „nemzetiségi keretek”) között tartani töb­bé az irodalmat. Ráadásul visszamenőleg is igazolást nyert a lírában már jelenlévő értékorientáltság. Várható volt, hogy irodalmunk szerepé­nek értelmezésében is módosulások követ­keznek be. Ez persze nem vált valóra, mint sok más egyéb sem ezekben az időkben. A csendes váltás azonban valahol mégis végbement, és ha mást nem is, egyazon irodalmunk más-más megközelítésének a lehetőségét mégis megmutatta, bizonyos mértékig dif­ferenciálta, s ha az emberi vetületeit is beszámítom, polarizálta az egységesnek hitt irodalmat. A két szerző Grendel Lajos és Vajkai Miklós voltak. Grendel Lajos szerepét nem kell különösebben kifejtenem, Vajkai Mik­lós esetében azonban utalnom kell A más­napos város c. kötete egyik novellájára, A novella tartalmává, amely író és iroda­lom valósághoz fűződő viszonyát fogalmaz­ta újra megdöbbentő eredménnyel. A kritika persze legalább annyira nem vette ezt észre, amennyire a fenti szemlé­letváltáshoz is megfeledkezett asszisztálni, pedig enélkül egyetlen szemléletváltás sem lehet teljes egyetlen irodalomban sem. Nem meglepő hát, hogy a nyolcvanas évek utolsó esztendeinek értékelésekor azok első éveihez kell visszanyúlni — ez a nyolc-tíz év úgy telt el (meg kell mon­dani, rendkívül gyorsan) e szemléletváltás jegyében, hogy ez a váltás alig artikuláló­dott, s egy különös kompromisszum jegyé­ben (aminek persze komoly okai voltak) inkább hallgatásra ítéltetett, semmint az A prózai és kisebbségi önreflexió összefüggése iroda lm un k ba n

Next

/
Oldalképek
Tartalom