Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - NAPLÓ - Zalabai Zsigmond: Csanda Sándor 1927—1989
Napló C sanda Sándor 1927—1989 Emlékbeszéd Csanda Sándor sírjánál „Kezében óriási rostával / Áll az Idő / És rostál egyre, / Világokat szed és rostál ki J Vidáman és nem keseregve / S búsul csak az, akit kihullat.” Gyászoló Gyülekezet! Barátunk, kollégánk, írótársunk, Sándor! Néhai Csanda Sándor! Kezében óriás rostával áll az Idő, és rostál egyre; rázza, rázza a kegyetlen rostát, amelyen egymás után hullanak át a nemlétbe a csehszlovákiai magyar irodalom úgynevezett alapozó nemzedékének tagjai is. Előbb az idősebb korosztály képviselői mentek el: Egri Viktor, az irodalmi nesztor, majd pedig Szabó Béla, irodalmunknak a szegénylegénye. Távozásuk, bár — mint minden halál — fájdalmasan érintett bennünket, az elégikus belenyugvásnak, a józan tudomásulvételnek a tényét sugározta szét köreinkben: megérhették a hosszú, a nyugalmas őszidőt, a szellemi betakarításnak azt az évadát, amely után törvényszerűen következik — a Semmi vakító fehérségével, hideg havával, elhaló vegetációjával — a Tél. Számodra, Sándor — s megrendülésükben ezt még inkább megrendülten veszik tudomásul, akik ismertek — nem adatott meg a férfikor nyarát követő hosszú ősz, a munkahelyi gondoktól, a közéleti kötelességektől mentes alkotás nyugalmas évada, a termésérlelésé és termésbetakarításé, amelyben arra irányulhatott volna erőd, figyelmed, akaratod és minden egyes mozdulatod, hogy a szellem, a kultúra, az irodalom, a tudomány tárházába menekíthessed, gyűjt- hessed össze azokat a búzaszemeket, amelyekből kenyér, tápláló kenyér kerülhetett volna a nemzetiségi közösség szellemi asztalára. Elment egy ember — mondjuk magunkban megrendülten; ám folytatjuk a hiánylistát egy újabb tétellel: elment egy alkotó ember, elment — idő előtt — egy írástudó; elment, és magával vitte, mert magával kényszerült vinni, immár soha meg nem írható, soha be nem fejezhető új és új műveinek bibliográfiáját. Veszteségtudatunk és gyászunk kettős tehát: emberi és irodalmi. Irodalmi is, mert akik ismertek, Sándor, tanúsíthatják: intellektuális nyugtalansággal, íráskényszerrel, szellemi mozgékonysággal megáldott—megvert alkotó voltál. Személyiségednek ez: a teremtő nyugtalanság volt az alapvonása. Ez az a közös nevező, amely egybefogta az irodalomtudós, az irodalomszervező, a közéleti ember, a pedagógus, az egyetemi oktató sokfelé ágazó tevékenységét. Ahhoz a nemzedékhez tartoztál, a már-már legendássá váló alapozó nemzedékhez, amelyre nem kisebb történelmi feladatot rótt a sors, mint hogy anyanyelvű kultúrát teremtsen — a semmiből; mint hogy teremtsen iskolát: alap- és középfokút, pedagógiai gimnáziumot és pedagógiai kart, szellemi műhelyt a Komenský Egyetemen, amelynek tanára és tanszékvezető professzora voltál. Bábáskodtál a szlovákiai magyar tankönyvirodalom megszületése körül; tankönyvek, egyetemi jegyzetek, szöveggyűjtemények írták be nevedet a hazai magyar pedagógiatörténetbe. Gazdag és sokrétű az a munkásságod is, melyet az irodalmi és kulturális közéletben fejtettél ki — lektorként, szerkesztőbizottsági tagként, a CSEMADOK-munka elkötelezettjeként, a Szlovákiai írók Szövetsége vezetőségének tagjaként, a Magyar Szekció felelős gazdájaként, ügyintéző titkáraként. S mindezeken túl: jelentős irodalomtudományi tevékenységet folytattál; egynéhány részterületen alapozó, hézagpótló és úttörő munkálkodás fűződik a nevedhez. Úttörője voltál a magyar—szlovák kapcsolattörténeti kutatásoknak, az irodalmi kompara- tisztikának; tudós kutatója a régi iroda
