Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - Petrőci Bálint: Hol vagy, Ilonka? (regényrészlet)
Amikor az újabb ívlámpa alá érnek, Pista a nő elé áll. — Nézz a szemembe! A nő a szemébe néz. — Mit látsz? — Nagy, nagy szemed van. Talán csak az ördögnek lehet ilyen nagy szeme, hogy jobban lássa, kit csábítson el az angyalkáktól. — Akarod, hogy elcsábítsalak az angyalkáktól? — Még kérdezed? Ha maga az ördög lennél, az ördög felesége lennék! — Akkor csókold meg a szememet! — mondja Pista, és kissé lehajtja a fejét, hogy az asszony csókot cuppanthasson mindkét szemére. Aztán a keze újra behatol a nyitott sliccen. — Igazi ördög vagy! — lihegi a nő. — Ha annyira sürgős, a falhoz támasztalak! — Úgy nem jó. Azt a bakák szeretik. A lányommal is úgy kezdte az a fickó ... — Mondtam, hogy ne emlegesd a bakákat! — formed rá a tömzsi, vállas ember, és gyors léptekkel eliramodik tőle. — Hová futsz, te ördög? Van szíved itthagyni a Bözsikédet? Ezt még egy nőtől sem hallotta Pista. Bevárja a Bözsikéjét, aki odaadóan megcsókolta a szemét. A sarok előtti kert elé érve lapos pillantást vet a léckerítés mögé. Ott sötétlik az aktatáska. Csak reggel találhatják meg. Átvágnak az erősen kivilágított útkereszteződésen. Balra a vasútállomás. A jobbra vezető út mentén, a Mező utcában, csak négy házikó sötétlik, s mögöttük csak a tágas kaszárnyaudvart záró magas és hosszú kőfalat látni. Áthaladnak az aszfaltos térségen, s onnan már a két sínpáros vasúti főútvonalhoz vezető, kitaposott széles ösvényen haladnak. Átlépegetik a síneket. Vagy száz méternyire tőlük balra észak felé kanyarodik a fokozatosan emelkedő töltésen a mellékvonal vágánya. Az ösvény rézsútosan a töltéshez vezeti őket. Itt már vagy másfél méter magas a töltés, mert a közelben a határt átszelő folyócska tavasz idején gyakran kiárad, alámoshatná a vasútvonalat. Most már háttal a városnak, a vasútállomás fényeinek, csak az éjszaka sötétségét észlelik, a borús fellegeken nem hatol át a hold, a csillagok fénye. A vasúti fővonal felől tehervonat zakatolását hallják. A lejtős töltésoldal alján olyan széles az ösvény, hogy ketten is elférnek egymás mellett. A Kisfaluból munkába induló emberek erre kerékpároznak, s erre térnek haza, mert sokkal kurtább ez az út, mint a vasútállomástól nagy kanyart vevő, az erdőt is átszelő országút. Pista a csupán három kilométernyire fekvő faluja felé tekinget. Elvégzem a dolgom, aztán megyek haza — gondolja, és Bözsikét a negyedik bokor mögé vezeti. A szatyrát leteszi. Még igen nedves a fű a késő délutáni esőtől. — Besároznánk magunkat — mondja Pista. — Ügy nem mehetsz haza a lányaidhoz. — Akkor csináld így! — leheli Bözsike, s a szoknyáját a hátára kapva előre hajol, kezével a térdére támaszkodik. — És bum, bum! ... Jaj, Istenem! — nyög fel abban a pillanatban, amikor Pista beléje hatol. — Szép a lányod? — kíváncsiskodik Pista néhány pillanat múlva, megfeledkezve arról, hogy ezt már egyszer kérdezte. — Szép ... A melle is sokkal nagyobb ... — Akkor jut neki is, ha már szeret hajcsizni — szólaltatja meg Pista titkos vágyát, és képzeletben a fiatal lányt látja maga előtt. — Dehogy adlak neki! — zökkenti vissza a valóságba Bözsike. — Hol dolgozol? — A zöldséges boltban, a téren. — Megtalállak.
