Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - Petrőci Bálint: Hol vagy, Ilonka? (regényrészlet)
kirángatja a vászonszatyrot, és beletúr az aktatáskába. Jó fogás volt! — mormolja az orra alatt. A magnetofonos táskarádiót, a villanyborotvát, a zsebkést és még négy kisebb konzervet a szatyrába süllyeszti. A többi holmi — ing, pizsama, könyv, meg valamilyen iratköteg — nem érdekli. A közeli házak ablakai sötétek, az úton sem lát senkit. Az aktatáskát átdobja a kert kerítésén, és továbbsiet. A városba igyekvő busz utoléri, elrobog mellette. Most már mehet a Tekerőbe, nincs messze. A Vasúti utca közepén már magasabbak, módosabbak a házak, néhány emeletes épület is akad közöttük. A Tekerő a Vasúti utcát keresztező utca elején van, a saroktól a harmadik épületben. Az egykori tulajdonos jó szimattal itt nyitotta meg több évtizeddel ezelőtt a vendéglőjét, s az évek múlásával bővítgette, előbb éttermet, aztán kávéházat is építtetett hozzá. Feláldozta a kert nagy részét is, csak az öreg tölgyfát hagyta meg az udvaron, ahol kerthelyiséget nyitott. Jól jövedelmező vállalkozás volt ez, mert a szemközti utcasort a kaszárnya épületei foglalják le. S a katonák, amikor csak tehetik, betérnek az ivóba, az étterembe, a zenés kávéházba, s jönnek a lányok és a vígözvegyek, tudván azt, hogy itt még a rútabbak, véznábbak sem maradnak hoppon. így volt ez a múltban, s így van ma is. Az államosítás után is meghagyták a szórakoztató központ régi elnevezését: VENDÉGLŐ ÉS KÄVÉHÄZ A TÖLG't ALATT. Réges-régen egy kiruccanni szerető asszonytól megkérdezték, hová jár, hogy olyan elégedett? A Tekerőbe! — válaszolta, vagyis a szintén tekerni szerető katonák törzshelyére. Elterjedt ez a becenév, s azóta mindenki így nevezi a városban a hangzatos és hossszú nevet viselő vendéglőt és kávéházat. A szombat esték a legélénkebbek, akkor igazán sok a kimenős katona. A fiatal lányok és a valamivel idősebb nők asztalai körül ilyenkor nagy a tolongás, a válogatás. Az okos baka, aki még aznap el akar érni valamit, a korosabb nőt táncoltatja meg egyszer-kétszer, és sietve elhagyják a telefüstölt kávéházat, hogy a fontosabb szórakozásra is jusson idejük. Egy-két hét múlva, amikor kitárják a kerthelyiség kapuját is, még többen csődülnek ide. Akkor két helyen is táncolhatnak, mert két zenekar húzza a talpalávalót, az egyik a kávéházban, a másik a vén tölgy alatt. A két zenekar nem zavarja egymást, mert köztük van a söntés és az étterem. A kávéháznak külön bejárata van, az épületnek a Vasúti utca felé nyúló részében. Pista a söntésbe nyit be. Ide többnyire azok járnak, akik nem a szoknyákra kíváncsiak. Néhány katona is akad köztük. Talán gyámoltalanok, talán amiatt szomorkodnak itt, mert messze vannak a kedvesüktől. Pista leül az egyik asztalhoz, és sört rendel. Az egyik asztaltárs szintén a zománcgyárban dolgozik. Ismerik egymást. Nős ember. — Elengedett az asszony? — kíváncsiskodik Pista. — Nem messze lakunk, jöhet ellenőrizni — válaszolja a szaki. — Te meg mit keresel itt? — A nagybácsimnál voltam — hazudja Pista. — Megiszok egy sört, és megyek haza. — Könnyű neked, legényember vagy még! Én a te helyedben nem mennék azonnal haza. — Lehet, hogy ott is körülnézek — int Pista a kávéház felé. A szatyrát az ölében tartja, nem meri letenni, mert felborulhatna, a széktámlára sem akaszthatja, mert szétnyílhatna, s valakinek még megakadna a szeme a magnetofonos táskarádión. A söntéspult közelében egy vékonyabb testalkatú nő álldogál zavaros szemekkel, söröspohárral a kezében. — Öt már most is elvihetnéd — int az ismerős a nő felé. — Vagy elvisz ő téged az ágyába, csak hagyd magad vezetni. Nem messze lakik, a Vasúti utcában ... — Kell a fenének! — morogja Pista. Ezzel a részeges nővel álljon össze, aki
