Irodalmi Szemle, 1989

1989/6 - KRITIKA - Garaj Lajos: Az emberi üdvösség tragédiái (Németh László regényeiről) II. rész

tásának elvesztése és a világ dolgaiba való beavatkozás lemondása révén marad hű önmagához. Valahol végzetes hiba történt. Kurátor Zsófi, mivel nem volt más választása, elfogadta azt a szerepet, melyet számára a paraszti világ archaikus rendjének íratlan törvénye és hagyományos erkölcse eleve elrendelt. Ezért lett „archaikus istennő-torzó”- vá. Kurátor Zsófi aszketikus hősiessége, önmaga fölötti győzelme, az emberi tekintetnélküliséggel és tolakodással szembeszegülő magatartása nagyon közel állt Németh László érzékeny és arisztokratikus leikéhez, hiszen Zsófi hősies gyásza egyúttal a társadalmi rend elleni tiltakozást, az élet elavult, destruktív formái által előidézett túlzott érzékenység és türelmetlen elkeseredés morális magatartássá formálódó erejét is jelentette a két világháború közötti Magyarországon.

A harmincas években Németh László a Tanú szigetére vonult vissza. S bár — mint erre már rámutattunk — nem sikerült maga köré gyűjtenie a fiatal Irónemzedőket, a „népi írók” mégis őt tartották egyik fő ideológusuknak. Németh László már akkor kikerül Szabó Dezső hatása alól, hiszen az Emberi színjáték már egyértelműen elutasítja Szabó Dezső eszméit, romantikus népimádatát. Az időszerű társadalmi problémákra Németh László elsősorban morális választ ad. Ekkor dolgozza ki a minőség eszméjét, melyet a szocializmussal, az emberi és erkölcsi önnevelés modelljével kapcsol össze.

A „bűnös” társadalom lényegét tükröző sajátosan értelmezett erkölcsi kérdésfelvetés képezi a Bűn alapeszméjét, amely nem sokkal a Gyász után jelenik meg. A két főhős

— a fővárosban munkát kereső szegény napszámosfiú, Kovács Lajos, valamint a haladó szellemű szociológus, dr. Horváth Endre — konfrontációjával Németh László a „bűnt”, a lakosság többségét alkotó szegénység kapitalisták által történő kizsákmányolását és annak társadalmi lényegét diagnosztizálja. Horváth Endre villát épít, ahol egy időre Kovács Lajos is munkához jut. Am Horváthnak bűntudata van, mert úgy érzi, jogtalanul jutott a villához. Erős szeretne lenni, hogy felépíthessen egy olyan társadalmat, melyet tiszta lelkiismerettel lehessen igazságosnak nevezni. „— Minek építeni, ahol dőlni kell? — Mindennek dőlni kell” — állapítja meg. Villaépítés helyett szívesebben vásárolna egy vidéki farmot, ahol maga köré gyűjthetné a tehetséges, okos munkásokat, s munkásvezetőkké képezné őket.14 Horváth bizalommal van a nehézkes és együgyű Kovács Lajoshoz, az azonban értetlenül szemléli az egészet. Horváth rájön arra, hogy áthághatatlan szakadék van a társadalmi osztályok és rétegek között, s hogy a puszta jószándék kevés a „bűnös” társadalom megváltoztatásához. S mivel képtelen megoldani dilemmáit, képtelen a változtatásra, de ugyanakkor képtelen tisztátlan lelkiismerettel élni a „bűnös”, igazságtalan társadalomban, öngyilkos lesz. így a regény végén mindkét hős elhagyja a villát: az egyiket a mentőautó szállítja el, a másik pedig bizonytalan elképzelésekkel vág neki a világnak, anélkül, hogy valami is megoldódott volna.

Németh László szándékosan állít regénye középpontjába egy öntudatlan parasztfiút, aki nem látja helyzetének reménytelenségét. Az ellentétek konfrontációjával — melyet a „fent” és a „lent” világa társadalmi kontrasztjának hangsúlyozásával érzékeltet — Németh Lászlónak sikerült nyomatékosabban apellálnia a jók és fennköltek lelkiismeretére, s mobilizálnia azok erőit a „bűnös” társadalom meghaladására.

A Bűn befejezése után Németh László „balzaci” igényű „eposzregény” írásába kezdett, amelyben a magyar társadalom „enciklopédiáját” kívánta megrajzolni a századfordulóval kezdődően. Maga a regény vagy pontosabban a regényciklus valóban csodálatos epikai kísérlet. A mű egyik első kritikusa szerint „ez az utolsó kísérlet tulajdonképpen

— első: ilyen balzaci vággyal és igénnyel talán még nem vágott neki magyar író társadalmunk erdejének.” A mű hősében, jó Péterben azonban, Lucien de Rubenprétöl eltérően, olyan embert lát, aki nem áll idegenül e társadalmi problémák előtt, hanem példát akar mutatni, ezért tanítani akarja saját nemzetét, népét.15 A regényciklus enciklopédikus jellegét nemcsak a mű intenciója bizonyítja, hanem tartalma és gazdagon rétegződő epikai anyaga is. A műben megelevenedik az ország minden jellegzetes tája, a társadalmi osztályok és rétegek „emberi faunája”, a magyar nemzet bonyolult történelme és kultúrája.

Ezt a „balzaci” formátumú regényciklust Németh László eredetileg hét kötetre tervezte, s a kifejező Utolsó kísérlet címet adta neki. A mű hősének a születésétől a haláláig tartó életútjának, hányattatásainak ábrázolásával művét „élő magyar lexikonnak” szánta mindarról, amit maga is átélt, aminek maga is „tanúja” volt. A regényciklus — amint azt címe is kifejezi — nemcsak a regényhősnek, hanem „az egész elítélt világnak