Irodalmi Szemle, 1989
1989/6 - KRITIKA - Garaj Lajos: Az emberi üdvösség tragédiái (Németh László regényeiről) II. rész
Gciraj Lajos Az emberi üdvösség tragédiái Németh László regényeiről II. rész A Gyász, Németh László első remekműve, azt ábrázolja nagyon szuggesztíven, hogyan semmisül meg az emberi szabadság, hogyan válik az igazi emberi szenvedély a boldog és aktív élet utáni vágy az álmorális mesterkéltség merev terrorjának áldozatává. Ez a regény már magán viseli Németh László érett művészetének minden jegyét. Epikailag zárt, szigorú kompozíciójú, mesterien hangszerelt mű, melyben a szerző a hősnő, Kurátor Zsófi belső, szellemi világának és érzelmi életének részletes és pontos rajzát adja. A külső valóság, a környezet, a szituáció és az alakok leírását Németh László mellőzi. Am a többi regényekben is alkalmazott írói módszer, a hős tudat- és érzelemvilágának finoman differenciált lélektani ábrázolása olyan látószöget eredményez, amely a hős spontánul kitárulkozó vagy beszűkülő tudata köré fokozatosan odaszövi a külső világ kontúrjait, az emberi kapcsolatok, a környezet és a társadalmi valóság „övezeteit”. Kurátor Zsófi lélektani és emberi profilja mellett ezáltal megrajzolja és egyben le is leplezi a Kurátor család, a gazdag parasztdinasztia ellentmondásos életét, a vidéki intelligencia, a falusi parasztkörnyezet erkölcsi törvényeit, azaz tágabban értelmezve a két világháború közötti magyar parasztság belső erkölcsi felbomlásának tüneteit. A főhős, Kurátor Zsófi, tipikus Németh László-i hős, az emberi gyász és fájdalom modern paraszt Elektrája, aki arra rendeltetett, hogy mozgásba hozza az ambivalens emberi ösztönöket, azok legtisztább emberi formáit éppúgy, mint a legtaszítóbb démoni vonásokkal és formákkal rendelkezőket, sőt azokat is, melyek immár az emberi személyiség teljes leépülését jelentik. Ezért nevezte később hősnőjét a szerző „archaikus ístennő-torzó”-nak.13 A „torzó”-jelleg abból fakad, hogy Zsófi már kezdettől fogva nem tudja teljesen és természetes módon kibontakoztatni emberi adottságait és erényeit, nem tudja az életről alkotott elképzeléseit megvalósítani, mert egészséges ambícióit környezete már csírájában elfojtja. A regény elején Zsófi még bájos, tiszta és vonzó személyiség. Kezdetben a kettős gyászt (férje és kisfia halálát) természetes módon, emberien viseli. Gyásza őszinte, és az emberi fájdalom minden spontán pszichológiai megnyilvánulása és törvénye szerint megy végbe a könnyektől, a halottra való emlékezéstől, a sírás hisztérikus rohamaitól kezdve egészen a közeli társ elvesztése után érzett ürességig. A természetes emberi ambivalencia, a belső lélektani törés akkkor következik be, amikor a hősnő lélekben kezdi elveszíteni fájdalmas emlékeit, s a gyászból fokozatosan erény lesz. Ettől kezdve Zsófi női büszkeségből és dacból beledermed a gyászba. Gyászát páncélként kezdi viselni, amely megvédi őt az emberek kíváncsiságától, kicsinyességétől és kíméletlenségétől. Kisfia halála után teljesen magába zárkózik, a gyász válik élete értelmévé, így a gyász élő szobrává dermed. Elfojtja, letöri természetes ösztöneit, egészséges életvágyát, s mindennapi, vigasztalan életét a maga valótlan, természetfölötti, álomszerű világában éli le. Az emberektől és a világtól fokozatosan elidegenedik, sorsát alázatosan viseli, de betegessé fokozott, megsértett női büszkesége és erénye már-már megszállottsággá válik. A regény végén már a falu is borzadállyal nézi a fekete kísértetet, aki egy ügyefogyott lány, Móri Zsuzsi kíséretében naponta megjelenik a temetőben. A „fekete özvegyet” övező rémületet még a vele való együttérzés sem nagyon csökkenti, de nem képes azt ellensúlyozni még a szilárd jellem iránt érzett tisztelet sem, azé a jellemé, amely az emberi személyiség szuvereniKritika
