Irodalmi Szemle, 1989
1989/6 - Kulcsár Ferenc: Tépett lapok II.
csikorgott a hószikrás időben. S szíved most — csalétek —, szíved tőrben.“ „Veled fekszik le már a mindennapi ének, elalszol s a szavak égnek, égnek, csillaga lettél, holdja az égnek, mesék, mondák, babonák tépnek, s tarkót döngetőn veled ébred a nap, a vas, az olaj, a méreg.“ „Ha dolgozni megszűnsz egy napot is, ha üresen hagysz egy lapot is, körötted mindent ha meg nem ölsz, s ha újra föl nem tündökölsz — nem jár neked csöppnyi falat a véres, gonosz egek alatt.“ „A magunk címerét s majd ami jön — ha visszhang se támad szavunkra e tájon feltűzdelem — kicsi lándzsák, dárdák — a melleitekre — jaj, ne nagyon fájjon.“ „Kilépsz a forró, fülledt éjbe, elnyeli tested tücskök sors-zenéje: keringő, tangó, polka pokla, megázott, magázott szerelem, vezérelj, tarts meg, légy velem.“ „Nyugtom nincsen. Ördög se nincs. Kő vagyok — a hegyek erős képe. Másra vágytam, más, magunk őrző létre, és csuda most, hogy írástudó vagyok. Ülnék e cudar, cinkos létben, de zordabb ünnep vár rám: egy más, Mont Blanc-megmaradás.“ „Játszom. Halhatatlannak látszom.“ Van egy füzetem, tépett lapjait a csönd katonái lapozgatják éjjel. S míg óceánnal álmodom, a szívem megtelik a harcosok vérével.
