Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - HOLNAP - Mészáros Ottó: Beférkőzés, Így van, Örökszép játékaid - Mórocz Mária: Vakvilágban
a mindenható vízesések küszöbe alá és aki azt mondhatná „ez a te szárnyad: csatold fel és repülj“ már mindenségkockás pepita kabátjában reménykeltő távpuszit küld bátorításul örökszép JÁTÉKAID Z. Líviának Azt az eget nézed merev tekintettel melyre a koránkelők káromkodása és kávéjuk félálmos szürcsölése kényszeríti a világosságot Mintha az éjszaka árnyékát zseblámpája fényével Isten itatná föl (Cigarettával a szádban mintha ma is tükörbe néznél melyből visszagurítják az eldobott labdát) Azt az eget nézed és egy megunhatatlan játékot valami oda-visszakacsintást remélsz melynek — azt hiszed — a földi őrület közelébe sem ér Tristan Tzara Felázott ntak c. verséből. jából Is figyelmet keli szentelni. A filmszerűségnél Pap Ferenc operatőri munkájára gondolok: egyszerűen nem közöl érzéseket a mulatóbeli snittekben; hidegen láttat, szemlél, szinte félelmetes a kívül- állósága. Szokatlan kameraállások teszik felejthetetlenné ezeket a képsorokat. Ezek közül a legfigyelemreméltóbbnak a képeket tartom, amelyeken a főszereplő van jelen közeli beállításokban, s arcának ornamentikáját üres üvegek, feldőlt poharak halmazai alkotják. Valószínűleg sokaknak ismerős a hajnalokba nyúló mulatozások, italozással egybekötött csevegések hangulata, melyet az ürességnek szintén ez a látványa ölel. Fullasztó éz az ölelés, s mint a fuldokló, kapkodunk, hadonászunk, oktatjuk a pincért, mert ő is át akar verni, legénykedünk, üvöltözünk, valószínűleg azért, mert tudjuk, hogy holnap ugyanígy átvernek. A másik szálon ezalatt a szerelmesek összecsapnak, s mindennek a férfi,.anyámasszony katonája” magatartása az oka, mivel felnőtt emberként is beteges függőségben van az anyjától, aki mindent megtesz azért, hogy fia a fennhatósága alá tartozzon. Érdekes megoldásnak tartom, hogy míg a két fiatal története lélektani problémákat tár fel — a lélektani boncolgatás, sajnos, irodalmias lelkizésbe fordul, amikor kibékülvén szomorú, megkapó fejezeteket mesélnek életükből — tehát pusztán lé- lekrajzzá áll össze, a másik vonalon minden mozdulatnak, minden mondatnak érezhetően történelmi háttere van. A tivornya jól mulattatja ünneplőinket. A bicegő titkárnő szepegve áradozik, hogy milyen jó barátai vannak, milyen csodálatos lenne, ha a „lányok” eljönnének hozzá kávéra, és csevegnének, vihognának. Ezeknek az egyszerű mozdulatoknak, gesztusoknak is megvan a maguk sajátos varázsa, de itt a rendező a másik végletbe helyezi a szituációt: amikor mindez pusztán üresség. Emlékezetes számomra Esztergályos Cecília alakítása, aki bicegve táncol, billeg, hívja táncra az öreg és beteg Gusztit (Szabó Lajos). Már nem tud szemérmes lenni, felkínálja magát, hiszen nincs idő már, és kell valaki, mert ő nem akar egyedül maradni. Segélykiáltás ez, amely nem talál meghallgatásra. A dáridó a végéhez közeledik, csak a brigádvezető van talpon, aki elcsalja fiatal kollégáját — az ünnep
