Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - HOLNAP - Mészáros Ottó: Beférkőzés, Így van, Örökszép játékaid - Mórocz Mária: Vakvilágban
napokhoz való görcsös ragaszkodás mozdulata ez — egy lebujba, hogy ott ünnepeljen tovább. Az operatőr Itt Is emlékezetes teljesítményt nyújt. A másik szál cselekménye is itt „ágaskodik”: a két fiatal hazaérkezik, a férfi felviszi jövendőbelijét a zsarnok anyához bemutatni. Ojabb snitt: a bisztró toalettjében püfölik a brigádvezetőt, akinek bántotta a szemét a világfi nagyzolása, gátlástalansága. A fehér sálas ficsúr jól helybenhagyja őt, s amikor üvöltözéssel akarja kivédeni a sérelmet, a „fogdmegek” hajítják ki az utcára. A szerelmesek a kínos jelenet után készülődnek, a férfi megmosdik, átöltözik, fehér sálat köt — erre mi megborzongunk, valószínűleg nem is tudjuk, miért. A metró megállójában a szerelmesek elbúcsúznak egymástól, a fiú felsiet a lépcsőn — a kamera, mintegy a söröző brigádvezető szemével, hátulról „veszi”. Ráközelítés a szenvtelenül lobogó fehér sálra. Melósunk- nak több se kell, rohan megtorolni a sérelmet. A peronon utol is éri a fiút, s egyetlen ökölcsapással a robogó villamos elé teríti. Meglehetősen pesszimista hangon szól hozzánk a rendező: végig kell néznünk, amikor a brigádvezető felfedezi, hogy megölt egy embert, méghozzá ártatlanul. Felmerül bennünk a kérdés: lehet, hogy senki sem ártatlan? Visszatérnék itt a fentebb említett kettősséghez, amelyet érdekes megoldásnak neveztem. Ha valóban tudatos megnyilvánulása volt a rendezőnek, akkor úgy hat a dolog, hogy kivezető utat egy mélyebb emberi érzés, egy letisztult létforma jelenthet. Vissza kell térni valamiféle ősérzéshez, hogy megtisztulhassunk, így talán megmenekülhetünk. Hősünk éppen akkor bukik el, amikor szembeszegül a konvenciókkal, vállaja érzéseit, új életformát akar kialakítani. Lehet, hogy éppen ezért kell megbűnhödnie? Lehet, hogy nincs lehetőség újrakezdésre, átformálásra, csak a dolgok teljes átértékelése után? Vagy az is lehet, hogy a halál a megváltás mozzanata, amikor már nem kell kapálózni, „vakvilágban" keresgélni? Úgy vélem, az a jó tanár, aki csak a tehetséges diákot szidja, s ezért remélem, nem kétséges, hogy nagyon jónak tartom ezt a filmet. Éppen ezért kell kiemelnem még egy jelenetsort, amely {akárcsak a Beethovent zongorázó kislány) hangulatilag úgy hat, mintha egy egészen más filmből szökött volna át — mondjuk, Wenders A dolgok állása című filmjéből. Ez utóbbira jellemző ugyanis a széthullás, a ziláltság, az az állapot, hogy b .rmelyik pillanatban szétfolyhat a film, amelyet a rendező zseniális módon mégis a kezében tart. Filmünkben viszont az alábbi két képsor stílustörésként, illetve a második esetben pátoszként hat. Az utolsó képsorok egyikén kerül sor a — mondjuk így — gyilkosságra, amelynek egyetlen szemtanúja túlságosan sokáig áll bárgyú tekintettel a történtekre meredve. Szinte már groteszk a kép: ő jeleníti meg a részvétteljes emberiséget... Valószínűnek tartom, hogy az ezt követő mozzanattal — a nő egy kókadozó virágszálat helyez a letakart tetemre — azt az óhaját fejezi ki a rendező: kellenek olyan emberek, akik megállnak, akik megdöbbennek, kell, hogy figyeljünk egymásra ... Ez a gondolatmenet többé-kevésbé megfelel az egész film kicsengésének, a segélykiáltásnak. Hogy miért fordul ez a jelenetsor mégis viszájára, nem tudom mire vélni. Talán azért, mert a szemtanú olyannyira „jelen van”, annyira sajnálkozik, annyira részvétteljes, mintha mindent értene ... Végig kell nézni a rendőrautóban ülő főszereplő arcát, amikor szembesül tettével, amikor harcol lelkiismeretével, számot ad — akár a haldokló utolsó pillanatában. Szinte kívülállóként figyeli, érzékeli önmagát s a kívülállóknak ez a fölénye kell hozzá, hogy rájöjjön: egész életét véletlenek, félreértések, utólag megértett — vagy érthetetlen szituációk láncolata alkotja, s így léte nem más, mint kapaszkodás a semmi küszöbén. (Az 1986-ban készült magyar filmet 1988 januárjában mutatták be Csehszlovákiában — A szerk.)
