Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - FIGYELŐ - Cselényi László: Sokágú síp II.
FIGYELŐ MAGTIMGULI PIRAGI hagyatékát. Ebből a gazdag hagyatékból jelentetett meg jó fél évtizede az Európa Kiadó egy bő válogatást Almunkban múlik el címmel, Tandori Dezső fordításában. A válogatás Kakukk Zsuzsa munkája, a nyersfordítást, az utószót és a jegyzeteket Bas- ki Imre készítette. Az ő tanulmányából tudhatjuk, ki volt Magtimguli Piragi. „Magtimguli megjelenése fordulópont volt a XVIII. századi türkmén irodalmi nyelv fejlődésében. Elődei, Azadit is beleértve, a nép számára érthetetlen vagy alig érthető, archaizmusokkal és arab-perzsa elemekkel teletűzdelt nyelven írtak. Ezzel szemben méltatnunk kell Magtimguli nyelvének népiességét. A szó zseniális mestere volt ő, aki sikeresen ötvözte a költői nyelv csiszoltságát a népnyelv őserejével. A türkmén irodalmi nyelv formálásában játszott szerepe csak Nevái, Fuzuli, Dante, Puskin és Petőfi szerepéhez hasonlítható. Ezért méltán tartjuk öt a törkmén irodalom olyan klasszikus egyéniségének, aki művészete eszmei erejével és nem halványuló szépségével a ma emberéhez is szólni tud.” A Szovjetunió közép-ázsiai népeinek nagy része türk eredetű nép, mondottuk. A tadzsikok kivételével szinte valameny- nyi. A fölsoroltakon kívül is van persze még jó néhány belőlük, s ezeknek — mindenekelőtt a baskíroknak, csuvasok- nak, tatároknak — ugyancsak jelentős, világirodalmi mércével mérhető íróik és irodalmi műveik vannak. De ilyen fontos művei vannak magának az eredeti türk népnek is — ha volt ilyen valaha egyáltalán. E nép ősi irodalmi kincseiből válogatott egy kis kötetre valót a már többször említett Képes Géza, KŐBE VÉSETT EPOSZOK címmel. „A magyarság a honfoglalást megelőző századokat azon a területen töltötte, ahol a nyugati török birodalom állt, virágzott és megdőlt — írja Képes. — A magyarok ősei a birodalom vezetésébe, ha nem is közvetlenül, de beletekinthettek. Megismerték és új hazájukba magukkal hozták e műveltség rögzítő jegyeit is: a rovásírás- jeleket (...) Semmi hihetetlen nincs tehát az elmondottak alapján abban, hogy az orkhoni kőfeliratokban rögzített versekhez hasonló hősi énekek és siratok hangozhattak el a honfoglalás előtt, alatt és után is, jó ideig a magyar fejedelmek udvarában és a nép között.” Tiszteletet, mi több, csodálatot kiváltó szívóssággal faggatja immár több évtizede a kitűnő költő-műfordító a magyar ősköltészet nyomait, egyrészt a finnugor népek költészetében (lásd a már többször említett Napfél és éjfél című antológiát), másrészt az ókori-középkori türk népek irodalmi hagyatékában. így az Orkhon és a Tola folyók mentén található feliratokban is, melyeket az előszó vallomása szerint maga Képes Géza minősített először a kutatók közül verseknek, ,,kőbe vésett eposzoknak”. S íme, az évtizedes munkálkodás után előttünk a teljes „trilógia”, a Bilge kagán országlása, a Kül Tegin hősi tettei és a Bölcs Tongukuk című hősi énekek, a magyar műfordítás-irodalom újabb nagy fegyverténye. Elegendő beleolvasni a Kül Tegin siratása című részbe, hogy erről bárkit meggyőzzünk: „De öcsém, Kül Tegin / nincs már köztünk! / Bn, Bilge kagán / gyászba borulva I sírok, kesergek. / Szemem szemlél sze- metlen, / értő értelmem értetlen / ámul, / imígy kesergek. / Ég rendel üdöt, / ember-fiát mind hálálnak teremtó — / kínban kesergek. / Szemem könny marja, / zsigerem sóhaj tépi, / mindétig kesergek, / küszködve kesergek. / A két sád s velük, ím / ifjabb véreim, l fiaim, vezéreim s népem is ! tönkre sírják szemük, szemöldjük — így kesergek.’ Mondottuk, hogy Képes Géza a magyar őstörténet s ősköltészet nyomait keresi az Orkhon és a Tola folyók mentén is, ugyanúgy, mint a vogulok vagy az osztjá- kok földjén, s szívós munkájában egyre több társra talál, a „kettős honfoglalás” elméletét megfogalmazó régésztől, László Gyulától kezdve az orientalisztika olyan kiváló művelőjéig, mint Lőrincz L. László. E megszállott kutatók és műfordítók munkássága nyomán egyre messzebb s egyre mélyebbre pillanthatunk őseink életébe s költészetébe. Mert: „A mongol nép egy emberöltővel ezelőtt szinte teljességgel azt a nomád életmódot folytatta, mint a honfoglaló magyarok egy ezredéve — írja Képes a megdöbbentő, ám evidens tényt, s ezzel máris olyan dimenziókat nyit meg képzeletünk előtt a magyar ősköltészet-kutatást Illetően, amibe szinte beleszédülünk, és sehogyan sem
