Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - FIGYELŐ - Cselényi László: Sokágú síp II.
FIGYELŐ tudjuk megérteni, hogy erre az evidenciára voltaképpen miért csak most jöttünk rá. Nem a mi föladatunk elemezni e kérdést, itt most csak regisztrálhatjuk a dolgokat s fejet hajthatunk Képes Géza és társai előtt: a Kőbe vésett eposzok a Napfél és éjfél, az Először magyarul, a Fordított világ és az Aranykert című antológiákhoz hasonlatosan klasszikus műfordítói teljesítmény. Eddigi portyázásainkon nagyrészt a Szovjetunió közép-ázsiai s főként türk népeinek literatúráit szemléltük. E népek mindegyike szovjet köztársaságokban él, az oroszokhoz, ukránokhoz, észtekhez, örményekhez hasonlatosan. Van azonban jó pár, történelmileg, irodalmilag egyaránt jelentős népe a Szovjetuniónak ezeken kívül is. Ml itt és most befejezésül csupán hármat veszünk közelebbről szemügyre, azokat is csupán egy-egy világirodalmilag is jelentős, élő képviselőjükön keresztül, s hogy még jobban szorítsuk a keretet, egész mostani szemlénkhez híven, ezek is türk népek lesznek. A volgal népek: tatárok, csuvasok, baskírok. Valljuk be őszintén: róluk is vajmi keveset tudunk. Noha rokon népek ők is, ahogy a fáma tartja. Kezdjük a tatárokkal. A tatároknak köztudottan nemcsak nagy birodalmuk volt egykor, hanem nagy irodalmuk is. Ez, ellentétben a birodalommal, máig létezik, hiszen az irodalmat nem lehet birodalmak példájára eltiporni, megsemmisíteni. A tatároknak már a XIII. században, tehát a tatárjárás századában volt jelentős műeposzuk, s századunknak is volt egy világhírű tatár költője, a fasiszták által elpusztított Musza Dzsalil. Mi most mégis egy aránylag kevésbé ismert prózaírőra hívnánk fel a figyelmet, lévén hogy a mai magyar olvasó számára ez a legelérhetőbb. Nevezetesen Gomer Besirov SZÜLŐFÖLDEM című, önéletrajzi ihletésű regényéről beszélek, amely 1968-ban jelent meg Ka- zanyban (Besirov 1901-ben született), s magyarul 1982-ben látott napvilágot Füzesi Gyula fordításában. Önéletrajz és szociográfia az októberi forradalom előtti, furcsa, kissé egzotikus muzulmán világról. egy fogékony kisgyerek szemszögéből. Külön színt jelentenek a szöveghez illeszkedő népdalrészletek, amelyekkel a szerző — aki hivatásszerűen foglalkozott népdalgyűjtéssel is — azt kívánta érzékeltetni, milyen szorosan átszőtte hajdani életüket a népköltészet. Valódi irodalmi csemege tehát Besirov könyve, ínyenceknek való irodalmi (és nemcsak irodalmi) falat, ugyanúgy, mint egy mifelénk ugyancsak ismeretlen, noha szintén világhírű baskír szerző, az 1919-ben született Mosztaj Kerim 1979-ben írott s magyarul két évvel később megjelent, ugyancsak önéletrajzi ihletésű regénye, a VÉGTELEN GYEREKKOR. Mint a címből is kitetszik, ez is a gyerekkorról szól. de a szerző későbbi születése okán, nemcsak egy nemzedékkel, han em egy egész világkorszakkal későbbi gyerekkorról, nevezetesen a forradalom utáni Baskíriáról, s a tatár szerzővel ellentétben nemcsak erről, hanem j nagy honvédő háborúról is, pontosabban mind a kettőről, dialektikus egységben, ahogyan az az életben is van. Hely hiányában e kitűnő regényre sem térünk ki bővebben, talán majd egy újabb portyázásunk alkalmával, inkább vessünk egy pillantást a harmadik volgai nép ugyancsak világhírű költőjére, a még Ke- rimnél is egy újabb nemzedékkel fiatalabb, 1934-ben született csuvas költőre, Gennadij Ajgira. Neki a Magvető Kiadónál látott napvilágot jó másfél évtizede egy kitűnő verseskönyve, A SÄMÄN fia címmel, Ladányi Mihály, Oravecz Imre, Petri György és Rab Zsuzsa fordításában. Ezt sincs módunkban részletesen ismertetni, csak egy passzus, jellemzésül, az, amit a költő anyjával kapcsolatban ír: „Apja volt a falu utolsó sámánja. Anyám, a jog szerinti utód, jól ismerte a pogány szertartásokat. Ő — és húga — sok varázsigét, imát és ráolvasó mondókát tudott, s kérésemre, munka közben gyakran idézte őket.”
