Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - FIGYELŐ - Cselényi László: Sokágú síp II.

r I G Y I L O

nak tartja Firdauszít, Omar Khajjámot, Szôdit vagy Háfizt, mint perzsának. S ugyanúgy két népnek (tehát tadzsiknak is) s két irodalomnak világirodalmi rangú alkotója Gurgání, a

Visz ÉS RÄMÍN

szerelméről szóló romantikus eposz alkotója, mint az előbb említett nagyságok.

Ki volt Gurgání? A cseh nyelven megjelent fordítás utószava szerint életéről jóformán semmit sem tudunk. Azt Is csak hozzávetőlegesen tudjuk, hogy kb. a XI. században élt. Megelőzte tehát nemcsak Nizámit (aki, napnál világosabb, a Visz és Rámín elolvasása után, tőle tanult elsősorban), hanem talán még Firdauszít is. S hogy nemcsak Gurgánítól kölcsönöztek mások, hanem régi jó középkori és keleti szokás szerint ő maga is kölcsönzött másoktól, azt eposzának ugyancsak közismert „témája” bizonyítja. Mert Visz és Rámín históriája korántsem ismeretlen az európai olvasó előtt, de még inkább nem ismeretlen az operalátogatók előtt, lévén az nem más, mint a nevezetes Trisztán és Izolda annyiszor földolgozott története. Ami persze egyáltalán nem kell, hogy azt bizonyítsa, miszerint Gurgání tőlünk, nyugatiaktól „csente” el a históriát, inkább az ellenkezőjére példa: arra, hogy ez a par excellence nyugatinak vélt örökzöld rege, íme, ugyancsak közismert téma volt Keleten, s el lehet-e vajon valaha is dönteni, ki kitől csente el?

Egy bizonyos: én magam nem ismerek tökéletesebb Trisztán és Izolda-földolgo- zást a Gurgáníénál. Nemcsak hogy remekbe szabott, a költői mesterség legmagasabb fokán megírt költemény, hanem pszichológiailag is magasan fölülmúlt minden korabeli nyugati változatot (azért mondom, hogy korabelit, mert például Thomas Mann Trisztánját pszichológia terén semmiképpen se múlhatja fölül, de még csak meg sem közelítheti, értelemszerűen), mind a franciát, mind a németet, vagy akár a csehet, amely egyébként ugyancsak mostanában látott napvilágot Prágában, pompás kivitelezésben.

Äm Gurgání ürügyén térjünk még vissza egy megjegyzés erejéig világirodalmi tájékozódásunkhoz, hiszen, mint már említettük, az utóbbi fél évszázadban a világ- irodalom fogalma jóval túllépett a Babits, Szerb Antal vagy akár a Goethe-megfogalmazta világirodalom fogalmán. Ma már sokkal tágabb a világirodalmi látókörünk, mint volt ötven, száz s főleg kétszáz esztendeje. De elég tág-e? S valóban a leglényegesebbet ismerjük-e belőle? S egyáltalán, van-e mód arra, hogy tájékozódjunk abban az őserdőben, amit világirodalomnak hívunk?

A magyar, de még a közismerten ennél is szélesebb látókörű cseh könyvkiadás sem kényeztetett el bennünket mindmáig, példának okáért használható, a szó mai, huszadik század végi értelmében vett világirodalmi kézikönyvekkel, lexikonokkal (mennyire jellemző például, hogy a magyar Világirodalmi Lexikon évtizedek alatt sem bír a végére jutni).

Marad hát kinek-kinek a saját jól vagy rosszul működő tájékozódó képessége. Gurgání ezer éve írott eposzát mindenesetre jő szívvel ajánlhatjuk mindazok figyelmébe, akik valóban korszerű világirodalmi ismeretekkel szeretnének rendelkezni. Ráadásképpen egy emlékezetes olvasmányélményben is részük lesz.

Kirgizek, üzbégek, tadzsikok, türkmének. A kazahokra később kerítünk sort, most vessünk egy pillantást a Szovjetunió közép-ázsiai népeinek legismeretlenebbjére, már ami az irodalmukat illeti: a türkmé- nekre.

,,A türkmén irodalom Közép-Ázsia egyik leggazdagabb, legfejlettebb, legősibb irodalma. Am történetének tanulmányozása komoly nehézségekbe ütközik az írott emlékek csekély száma, valamint a költők életére és műveire vonatkozó legfontosabb adatok hiánya miatt. Ez a sajnálatos helyzet a türkmén nép hányatott, véres harcokkal terhes múltjának öröksége.”

Nyilván ez az oka, hogy olyan keveset tudunk, olyan keveset tud a világ Közép- Azsiának erről a gazdag, ősi irodalmáról. S milyen furcsa véletlene a sorsnak, hogy amit tud, azt elsősorban egy magyar tudósnak s utazónak köszönheti, akihez nekünk különösképpen sok közünk van, lévén hogy Dunaszerdahelyen született s Pozsony bocsájtotta szárnyára, mielőtt a világhír körülvette volna őt. Vámbéry Árminról beszélek természetesen. Vámbéry szegény vándor dervisnek öltözve, 1863- ban járt Közép-Azsiában, s ő bányászta elő az évszázados feledés homályából (annyi más mindennel egyetemben) a legnagyobb türkmén költő, a XVII. században élt