Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - FIGYELŐ - Cselényi László: Sokágú síp II.
CSELÉNYI LÁSZLÓ SOKÁGÚ SÍP II. S okágú síp — Irtuk. S ennek a sokágú sípnak alig egy-két ágát tudtuk megszólaltatni. S noha folytatjuk szemlénket, most sem ígérhetünk többet, minthogy újabb és újabb területeket próbálunk fölkutatni a Csaptól Vlagyivosztokig terjedő irdatlan térségen, s újabb és újabb évszázadokat próbálunk szóra bírni az i. e. VIII. évszázadtól, az urartui birodalom korától máig, s így kíséreljük meg összeállítani azt a semmi máshoz nem hasonlítható kaleidoszkópot, amit úgy hívnak: szovjet népek irodalma. Keleten kél a nap, s hogy a nap útját kövessük, kezdjük mi is keleten. Mégpedig a kirgizeknél. A mai szovjet irodalom világszerte legismertebb képviselője, a most éppen hatvanesztendős Csingiz Ajtmatov ugyanis kirgiz, s nem lehet véletlen, hogy a különben oly gazdag, s napról napra eddig asztalfiókokban rejlő remekművekkel gazdagodó szovjet széppróza legreprezentatívabb alkotója — kirgiz. Ám ezúttal mégsem Ajtmatovról kívánok értekezni, hiszen róla éppen eleget hallani, magam is méltattam e rovatomban utolsó előtti remekét, Az évszázadnál hosz- szabb ez a nap című regényét. Ezt megelőző írásait, különösképpen az Aragon-felfedezte Dzsamila szerelmét, a világirodalom legszebb szerelmi történetét, ahogy Aragon írta, valamint A versenyló halála és A fehér hajó című kisregényeit ezúttal, még a hatvanadik születésnap ürügyén sem tartjuk illendőnek újra méltatni, a legújabb Ajtmatov-opuszt, a Vesz- tőhelyt pedig még nem volt érkezésem elolvasni; ezúttal tehát nem Ajtmatovról szólnék, hanem Ajtmatov hátországáról, arról, hogy milyen is volt az a szellemi környezet, az az irodalmi, kulturális talaj, amelyben egy ilyen világirodalmi rangú nagyság felnövekedett. Olvasható ugyanis, immár magyarul is (noha csak részleteiben) a kirgizek nemzeti eposza, a MANASZ, e sok tízezer sor terjedelmű (ebből mintegy húsz ívnyi válogatást kapunk magyarul) hősének. „Bár a török nyelvű népek nagy eposzi hagyományokkal rendelkeznek, a kazahok, az üzbégek, türkmének, hakaszok lantosai hosszú estéken át énekelnek Alpamisről, Körogluról, Er Töstükről, Maadan Karáról és a többi nevezetes vitézről, egyik eposz sem őriz annyi történelmi nevet, hivatkozást, mint a Manasz” — írja Urayné Kőhalmi Katalin, e kötet válogatója, utószavának és jegyzeteinek készítője. Tegyük hozzá tüstént, hogy nem csak ezért jelentős eposz a Manasz, s nem csak ezért volt szerencsés ötlet épp ezt magyarítani az elsők között. Azért mondjuk, hogy az elsők között, mert Belső-Ázsia népeinek köztudottan számos és jelentős hősi epikájából mindmostanáig csupán a burját Irensze) volt olvasható magyarul; ezt meg a Manaszt remélhetően szaporábban követik majd a továbbiak, épp a fent említett vitézekről és a Geszer kánról szóló hősi énekek. Már csak azért is, mert e korántsem egyszerű és könnyű átköltési munkához olyan kiváló fordító és orientalista-finnugrista gárda áll a magyar könyvkiadás rendelkezésére, mint épp Kőhalmi Katalin és Bede Anna (akik előbb már