Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - IRODALMI ÉLET - Varga Erzsébet: Rácz Olivér költészete
IRODALMI ÉLET A Szlovákiai írók Szövetsége Magyar Szekciójának kritikai szakosztálya 1988. január 29-én vitaülést rendezett, amelynek témája a 70 éves Rácz Olivér költői és prózaírói munkássága volt. Az ülésen elhangzott két értékelő előadást, valamint Mács József, Lacza Tihamér és Dobos László méltató hozzászólását az alábbiakban közöljük. VARGA ERZSÉBET Rácz Olivér költészete M űvészetének egyénítő jegye az alakítás, az élmények stilizálása, a gazdag művészi hagyomány asszimilálása, a művészet játékfunkciójának felszabadítása” — állapítja meg A csehszlovákiai magyar irodalom 1945—1980 című irodalomtörténetében Görömbei András Rácz Olivér művészetének egészéről, s ezt a nagyon találó megállapítást költészetére leszűkítve is igaznak tartjuk. E költészettel kapcsolatban általában a Nyugat-nemzedék hatásáról — „magas formakultúráről”, „mívességről”, „impresszionisztikus finomságról”, „kiművelt formakultúráról”, „finom zeneiségről” stb. — szólnak a méltatások, s jelzőiket magam sem akarom elvitatni, csak annyit tennék mindehhez hozzá, hogy Rácz költészetére — s mindenekelőtt formakultúrájára — nemcsak az ún. „nyugatosok” hatottak, hiszen ő csaknem háromezer év kultúráját — számunkra is hozzáférhető irodalmát — asszimilálta. Más dolog, hogy a legközelebb alighanem a romantikus költészet: a zene, a fény, a színek, s nem utolsósorban a küldetéstudat költészete áll hozzá; zenei és képzőművészeti hatásokból tudatosan építkezik. Mindezt azonban mások már elmondták-megírták előttem, mint ahogy beszéltek Rácznak a szülőföldhöz való kötődéséről, az „éltető gyökerek” kiénekléséről, továbbá a „fekete angyal” elpusztítására mozgósító, „tör- ténelmileg-politikailag felelős”, elkötelezett költőről is. Ahelyett, hogy ezeket a megállapításokat variálgatnám-ismételgetném, azaz a már többször bizonyítottat bizonygatnám, a kielemzettet újra kielemezném verseiből, én itt elsősorban arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy Rácz Olivér költészete a csehszlovákiai magyar irodalomban rendkívül szuverén és egyedülálló jelenség: olyannyira szuverén és egyedülálló, hogy először és utoljára a kezdet kezdetén, a harmincas évek végén volt szinkronban költészetünk, legalábbis haladónak tartott költészetünk — és nemcsak a csehszlovákiai magyar költészet! — általános irányvételével, irányvonalával. Arról az időszakról van szó, amikor a szocialista líra Közép-Európában már csak „virágnyelven” szólalhatott meg, így a lázadás szavait a féltő-óvó „vigyázz!” váltotta fel az egész magyar nyelvterületen. Illusztrációként-bizonyítékként hadd olvasok fel néhány versidézetet: 1. „Surranva, óvakodva lépkedj, mikor későre jár: minden kis utca sarkán gyilkos, és rejtett tőre vár.
