Irodalmi Szemle, 1989
1989/1 - Grendel Lajos: Irodalom és politika
másik aspektusának ábrázolásában tévedtem Is. Ugyanígy az írói etika ismérve számomra mindenekelőtt a hivatásommal szembeni felelősség etikája. Tévednem szabad, hazudnom azonban nem. Ne tekintsük ezt eretnekségnek. Tekintsük végre eretnekségnek azt a sztálini-zsdanovi gyakorlatot, amelyben hazudni szabad vqlt, tévedni azonban nem. Az Írói etika kérdése napjainkban újra izzóan időszerű, mondta a közelmúltban egyik barátom. Én inkább úgy mondanám, hogy nem újra, hanem mindig. Az viszont kétségtelenül igaz, hogy történelmi változások küszöbén állunk, s aki nyitott szemmel jár a világban, annak egy percig sem lehet kétséges, hogy a szocializmus sztálini modellje tarthatatlan. Nálunk ez mintha bénító tanácstalanságot keltene. Ez, természetesen, nem véletlen. A gorbacsovi politika nemcsak a Szovjetunióban, nálurik sem találkozik osztatlan lelkesedéssel. Érdekeket, sőt érdekcsoportokat sért. De a körülöttünk, mindenekelőtt a Szovjetunióban fölgyorsult történelmi mozgások közepette tanácstalanul ál,l írótársadalmunk is, amelynek pedig döntő többsége nyilvánvalóan a radikális reformok oldalán áll. Talán mert történelmi tudatunkban lidércnyomásként kísértenek a 20. századi kataklizmák. Ha a század elején — feltételezzük — egy jövőbe látó ember megjósolta volna a náci koncentrációs táborokat és a sztálini gulagot, tíz emberből tizenegy bizonyára kinevette volna. Mi viszont túl vagyunk ezeken a kataklizmákon, s tudjuk, hogy amire volt precedens, akármikor megismételhető. Szkeptikus generáció vagyunk. Nincs az a Jó, ami ne tűnne már megfogalmazása pillanatában utópisztikusnak a számunkra, és nincs az a Rossz, amelyben a valóság ne tudná túlszárnyalni a legmerészebb emberi fantáziát is. Különös tudás ez a mi szkepszisben fogant tudásunk: ahelyett, hogy a motorja lenne életünknek, lefegyverez, s elhallgattatja a józan és száraz rációt korrigálni képes szív érveit. Miközben a Szovjetunióban és más szocialista országokban gőzerővel folyik az egész sztálini és Sztálin utáni korszak átértékelése, nálunk továbbra is tabunak számítanak az ötvenes évek, a koncepciós perek, történelmünk szinte egész közelmúltja, s ha az ember arra kíváncsi, hogy a nálunk is elkezdődött átépítést miféle glasznoszty kíséri, újságjainkban legföljebb a nyíltságról szóló retorikával találkozik. Publicisztikánk éberen őrködik azon, hogy fenntartsa társadalmunk homogenitásának a látszatát, holott mindnyájan tudjuk, hogy társadalmunk minden tekintetben rétegezett, s nemcsak érdekcsoportok vannak benne, hanem, érdekütközések is, mint bárhol a világon, mint minden modern társadalomban. Nem csoda hát, ha hiányoznak sajtónkból a valóság mélyére ásó riportok, szociográfiák és a tényirodalomnak olyan művei, amelyek a valóságunkról való képünket árnyalhatnák. Jámbor utópia azt várni, hogy értékeljük, netán átértékeljük a múltat egy olyan helyzetben, amikor a múltról és különösképpen a közelmúltról alapvetően hiányosak az ismereteink. Különösen az ifjabb generációk történelmi tudása és történelmi tudata katasztrofális, vagy ha nem, romantikusan leegyszerűsített és elnagyolt, s magam sem tudnám eldönteni, melyik a nagyobbik baj. Ezen a fórumon talán nem kell hangsúlyoznom, hogy milyen fontos az író számára az őt körülvevő valóság pontos Ismerete. S hogy munkájában, amelyben sosem szabad igazodnia a napi politika éppen aktuális szempontjaihoz, hanem mindig az egyetemes emberi haladás értékeit kell szem qlőtt tartania, milyen fontos szövetségesei azok a szociológusok, közgazdászok, politológusok vagy akár a hivatásukat méltón képviselő újságírók, akik a társadalomban és a gazdaságban, az emberi lélekben és gondolkodásban végbemenő átalakulásokat és rejtett folyamatokat a felszínre tudják liozni. Irodalom és politika viszonya ezért, úgy gondolom, akkor lesz, ha nem is idillikus, de zökkenőktől mentes, ha a ránk is váró demokratizálási folyamatban egymás hatását és súlyát erősíti, ha a politika megteremti a feltételeit a valóság brosúraízektől, óhajoktól, fohászoktól és illúzióktól mentes megismerésének. A szocialista pluralizmus fogalmát tehát tartalommal kell feltölteni, s ennek éppen az irodalom és az irodalmi publicisztika lehet az első kísérleti terepe. Az irodalomban és a művészetekben a különbözőség nem valamiféle nárcisztikus exhibicionizmus, hanem alapfeltétel. A demokrácia azt is jelenti, hogy egymással homlokegyenest ütköző vélemények konfrontálódnak a nyilvánosság előtt. A jövő dialógusban és polémiákban szülét k. A ki nem mondott vagy elhallgatott igazság az, ami destabilizálja a társadalmat, még ha ez gyakran lassú és észrevétlen folyamat is. Minden jelentős évforduló megünneplése akkor tölti be funkcióját, ha a múltra visszapillantva a jövőbe tekintünk. Ez a jövő pedig nálunk sem lehet más, mint a szocialista pluralizmuson alapuló demokrácia, amely a múlt teljes és kimerítő elemzésén alapul, s nem tekint tabunak semmilyen problémát.*
