Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - Ardamica Ferenc: Hazahoztuk Ferikét
Lehúztam. Mire befejeztem a műveletet és felemeltem a fejem, Skrabákné kinyitotta a plafonig érő ajtót. Megláttam a telefont és lyukas zoknimban repültem feléje. Izgatottságomban az első tárcsázást elrontottam. Pedig a számot kívülről tudtam. Hányszor, de hányszor volt rá szükség a múltban! A második hívás sikerült. Megadtam a kiváncsi női hangnak a szükséges adatokat. Amikor sürgetni próbáltam, rendreutasított: — A doktor úr dönti el, kihez kell mennie előbb... Melyik eset a sürgősebb. — Ettől sürgősebb eset nincs!Negyvenfokos láza van a gyereknek! — Ne beszéljen bolondokat! — szólt rám a női hang. — Majd megy a doktor úr! — és letette. Felrángattam a cipőmet és egy „köszönöm”-öt kiáltva keresztülvágtattam Škrabákék lakásán. — Várjon csak, szomszéd! — szóltak utánam kórusban, de meg sem álltam, eszem ágában sem volt velük tereferélni. Most nem! Nem ez volt rá a megfelelő alkalom. — Az orvos mindjárt jön — mondtam otthon, de kijelentésemben magam sem hittem. Nem is jött, csak délután fél négy felé. Addigra a gyerek újból elvesztette az eszméletét. Közben borogatást borogatás után cseréltünk Ferikén. Csak rátettük, máris átforrósodott. — A teste mint a tűz! — állapította meg kétségbeesetten a feleségem. — Elég ez a szegény gyerek! Elég! — jajveszékelt nagyanyám. — Istenem, már negyven fölé kúszik! — jajongott a feleségem. — Próbálj meg ismét telefonálni! — könyörgött a lázmérőt mutatva. Megfordultam . .., és az ajtóban összeütköztem a doktorral. Hosszú, nyakigláb, szemüveges férfi volt a körzeti orvos, hadonászó és hebehurgya. Mióta sörélesztővel próbálta gyógyítani feleségem kezdődő idegösszeroppanását és petrezselyemgyökérrel nagyanyám vesebaját, nem sokra tartottam. Sem őt, sem a tudományát. — Jónapot! Hol a beteg? — kérdezte dérrel-durral, azután — meglátva Ferikét a kiságyon — megszelídült. Hosszasan vizsgálta a lázmérőt, majd a fiút. Feszülten figyeltük. Arca nem árult el semmit. Csak a mozdulatai lettek sokkal kiegyensúlyozottabbak. — Aj-jaj! — sóhajtott fel, és eltette a sztetoszkópját. Ügyetlenül megsimogatta Ferike csapzott üstökét. — Doktor úr?! Ügyet sem vetett a feleségemre. — Milyen szép fiúcska... Ugye? — mondta, felemelkedett, és letett néhány lázcsillapító tablettát az éjjeliszekrényre. — Doktor úr... hát injekciót sem ád...? Kórházba sem viszi?! Megrázta a fejét. — Amikor hazahoztuk, visszanyerte az eszméletét... — Azért hívtuk ... — Úgy gondoltuk ... — Azt hittük ... Az orvos hátat fordított, és elindult az ajtó felé. — Telefonáljunk még..., vagy anélkül is el tetszik jönni? — kérdezte a feleségem, de az orvos most sem felelt. A kapuig kísértem. Vadul lóbálta táskáját. — Mikor jön el a doktor úr? A szemüvegéhez kapott, majd elejtette.
