Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - Ardamica Ferenc: Hazahoztuk Ferikét
— Ha a felesége meg akarná etetni a fiút, akadályozza meg. — Jó... De mi lesz Ferikével? Mi lesz így vele, doktor úr? — El fog aludni... — Hát mégis? Bólintott. — De hiszen magához tért! — Már elindult... ne nehezítsék meg neki! — próbált meg jobb belátásra bírni és nekiütközve a kapufélfának kiment az utcára. Tulajdonképpen ugyanazt mondta, amit Emerencia. Csak másképp. Nem tudom, meddig ácsorogtam az udvaron. Igyekeztem mélyeket lélegezni és nem gondolni semmire. Az előbbi sikerült, az utóbbi nem. Nem sokra tartottam a doktort, pedig milyen jó emberismerő volt... Amikor a hideg észre térített és visszamentem a házba, a feleségem a konyhában foglalatoskodott a tűzhelynél. — Mit csinálsz? — Tejbegrízt főzök ... a gyereknek. Odaléptem hozzá, és szó nélkül kiütöttem a lábaskát a kezéből. Minden grízes lett. Azután magamhoz rántottam és szorítottam, szorítottam. Teste görcsösen vonaglott, nagyokat hullámzott, nyüszítő hangok hagyták el a torkát. Simogattam a haját és irigyeltem. Ö már tudott sírni, én még nem. Ötkor megjött a munkából anyám és nevelőapám. Nagyanyám játszotta az összekötő szerepét a két lakás között... Tőle tudták meg a hírt, hogy hazahoztuk Ferikét — mert mi már nem mozdultunk el az ágya mellől. Átjöttek . .. Összenéztek a gyerek felett. .. Anyám pityergett, nevelőapám megrendülten állt. Nem volt mit tenni... A lázmérőben teljesen megbolondult a higany... A teában feloldott lázcsillapítók lecsurogtak Ferike cserepes ajkai közül a takaróra ... Folytattuk a borogatást... hátha ... öreg este lett. Nevelőapám laposakat pislogott. Öt küldtük haza aludni először ... Hamarosan anyám is követte ... Mindketten a temetkezési vállalatnál dolgoztak. Ilyenkor már nagyon elegük lehetett... Nagyanyámat tizenegykor zavartuk az ágyba. Nem akart menni, mert Ferike egyre nehezebben lélegzett. Tizenegy harmincra a feleségem is kikészült. Könnyeit elsírta, csak remegett ... — Próbálj meg aludni egy kicsit... egy rövidke ideig ... Azután felváltasz ... — tuszkoltam ruhástól a másik szoba felé. — Legalább egy icike-pici- két... Egyedül maradtam Ferikével. A következő harminc perc azzal telt el, hogy ültem az ágya szélén és saját elfuserált életemet kínálgattam [kinek? hiszen születése pillanatától istenben többé nem hittem!) cserébe az övéért. Nem találtam meghallgatásra. Az enyém nem kellett. Közvetlenül éjfél előtt a gyermek zihálni kezdett. Pontban éjfélkor megrebbent hosszú pillája, kinyitotta a szemét, rám nézett ... „Bocsássátok meg, hogy voltam, hogy elrontottam az életeteket, hogy fájdalmat okoztam, és okozok majd örökkön örökké” — ez volt a tekintetében. „Bocsáss meg, hogy nem tudtunk meggyógyíttatni, sem megmenteni. Szerettünk” — ez lehetett az enyémben. „Tudom” — válaszolta a szempár, és kezdett elhomályosulni.
