Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - Ardamica Ferenc: Hazahoztuk Ferikét

a rostról és szedtem ki lapáttal egy ócska vödörbe, ami ugye nem ment minden zaj nélkül. Feleségem az újságpapírt gyűrögette a begyújtáshoz. Hamarosan ropogott a tűz, mehettem megismételni a műveletet a konyhába. De előbb még vékonyfát dobtam az égő gyújtósra és felemelkedtem... Az asszony kispartvis- sal rendet tett a kályha környékén. Valahogy egyszerre pillantottunk oda ...

Jobban lesz, csillant meg bennünk a remény. Jobbanl

Megismert. Mosolya félresikerült. Fájt. Neki is, nekünk is.

— Ne félj, kisfiam. Hazahoztunkl — biztattam.

— Itthon vagyl Nagy baj nem lehet... — mondta az anyja, és óvatosan hozzáfogott kicsomagolni Ferikét a lábzsákból. A szoba kezdett lassan felmelegedni.

Ugrottam befűteni a lakás többi helyiségébe. (Nehogy még jobban megfázzon!)

A zörgés áthallatszhatott a szomszéd lakásba, mert csakhamar megjelent a konyhaajtóban nagyanyám.

— Mit keresel idehaza ilyen korán? — kérdezte gyanakodva, majd meglátva a feleségemet, aki kezében egy használt pelenkát szorongatva érkezett a szoba felől, kijavította magát: — Mit kerestek itthon... ilyenkor?

— Hazahoztuk Ferikét... — válaszolta az asszony.

— Meghalni, de magához tért — folytattam.

— Jobban lesz, máris hívjuk az orvost...

— Azonnal telefonálunk...

— Hogyan, mivel jöttetek? — szakította félbe tárgyilagosan a versengést.

— Taxival — felelte az asszony.

— Sztronga hozott — tettem hozzá.

— Remélem, nem mulasztottad el megérinteni a púpját? — kérdezte nagyanyám szigorúan, de bizakodva.

Bénultan álltam. (Oda a szerencse!)

— Eszembe se jutott — vallottam be bűntudatosan.

— Akkor magadra vess! Akkor mindennek végei — jajdult fel, és tördelte a kezét. Szeme kivörösödött, patakokban ontotta a könnyeket. Zsebkendőért kapkodott. _

Feleségem elejtette a mosdónál a pelenkát, és riadtan tűnt el a szobában. Követtem. Nagyanyám meg nyomult utánam. A szobában félrelökött. A két asszony egyszerre vetette magát a kiságy felé... Én már nem fértem oda.

— Megyek, hívom az orvostl — mondtam és rohantam telefonálni. Először Kocsmárosékhoz csengettem be, de közvetlen szomszédaink még nem érkeztek haza a munkából. Három házzal odébb, Škrabákéknál kötöttem ki. A kapujuk nyitva, ők meg otthon. Mindketten. A mérnök is, a felesége is. Kopogás nélkül törtem rájuk.

— De jó, hogy itthon vannakl — könnyebbültem meg. — Telefonálni szeretnék. Nagyon sürgősl

Összenéztek.

— Egész nap itthon voltunk -— mondta Skrabákné unottan és cigarettára gyújtott.

>— Szabadságot vettünk — mondta Škrabák fennhéjázón. — A két ünnep között sohasem szoktunk dolgozni.

Jó nektek, gondoltam magamban, és hebegtem valamit. Olyasmit, hogy hol lehet a készülék? A szemem ide-oda gurult, hol a fenében...? Az előszobában, ahol azelőtt volt, nem láttam. Toporogtam.

— Áthelyeztük a férjem dolgozószobájábal — Škrabákné végül megszánt, de valószínűleg csak azért, hogy minél hamarább megszabadulhasson tőlem, s elindult a szoba felé. — Húzza le a cipőjétl