Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - Ardamica Ferenc: Hazahoztuk Ferikét
— Elég erősnek érzik magukat? — Így döntöttünk! — Akkor felöltöztetem ... Emerencia ismét szelíd lett, én meg kimentem szólni a taxisnak, hogy várjon. A kastély előtt ott állt a Volga. Egy pillanatig azt hittem, a sofőr nincs benne, majd hamarosan sikerült felfedeznem. A púpos emberke — lecsúszva az ülésen — békésen szunyókált. Felköltöttem. — Ébredjen, Sztronga úr! Hazavisszük Ferikét. — így van rendjén! — bólintott bölcsen. — Csak lassan mehet, a gyerek haldoklik. Megint bólintott: — Idefelé sem jöttem gyorsan. Visszatértem az épületbe, s elintéztem a formaságokat az irodán. Hivatalosan családi látogatásra adták ki a gyereket. A közelgő újévi ünnepekre. Mindnyájan tudtuk, hogy hazugságokat irkálunk alá. Leballagtam az emeletről a földszintre. A csigalépcsőn. A csigalépcső alatt volt az egyszemélyes hullakamra. Nem, gondoltam büszkén, arra már nem kerül sor, hogy az én fiamat ide fektessék. Az Emerencia által példásan felöltöztetett Ferikét épp akkor dugta be az asszony a lábzsákba. — Majd összecsomagolom a ruháitl — mondta Emerencia. Leintettem. Lehajoltam, és óvatosan a karomra vettem a gyereket — Én akartam lefogni a szemét... ö más volt, mint a többi... Mint ezek a szerencsétlenek... — Emerencia körültekintett a szobán, az ágyakon beverő torzszülötteken. — ö szép volt... Nagyon szerettem ... Számomra 6 Jelentette itt az egyetlen napsugarat... Nélküle már... — Emerencia nem fejezte be. Az ajtóhoz sietett és kitárta előttem. Értettem Emerenciát és sajnáltam. De hát ő is megérthetett minket. Hiszen Ferike szülei voltunk. Kerültem a pillantását. Nem volt nehéz, mindenütt előttünk Járt... Már három termen is végigmentünk, amikor visszanéztem... Emerencia igazat mondott: valóban sötétebb lett abban a szobában. Egészen az autóig kísért ___ F erikével a hátsó ülésen foglaltam helyet Feleségem előreült a sofőr mellé. Emerencia a Volgának támaszkodott Nem tudtunk tőle elindulni — Ha csoda történik és jobban lesz, visszahozzuk — búcsúzott tőle az asz- szony. — Csodák nincsenekl — mondta Emerencia, s e két szó úgy hagyta el az ajkát, mint a legszörnyűbb istenkáromlás. Sztronga begyújtotta a kocsit. Emerencia elhúzódott az autótóL Lassan gurultunk lefelé a lejtőn ... Pedig — amint haza értünk — egymás után két csoda történt... Az első: Sztronga csak városi fuvart számított fel — azt is várakozás nélkülit. Az egész kijött egy húszasból. — Nem kevés ez? — kérdeztem, és megtoldottam a fuvardíjat tíz koronával. A púpos visszatolta a borravalót — Hagyja csak! Hamarosan szükségük lehet rá... másutt... Majd behozom a cigányokon! — mondta, és elhajtott. A második: Ferike magához tért... Véletlenül vettük észre, hogy kinyitotta a szemét. A lakás fűtetlen volt, a hidegben nem mertük kivenni a lábzsákból, egyelőre abban fektettük le a kiságyra. Nem messze a kiságytól állt a cserépkályha, épp a hamut kotortam le
