Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - Ardamica Ferenc: Hazahoztuk Ferikét
— Valamicske nálam is akad ... Az állomás felé indultunk, de úgy, hogy közben érintsük a főteret. Nemegyszer láttam már ott parkolni az öreg Gondát, a púpos Sztrongát vagy Kovácsot. Nálunk a város krémjén kívül csak a cigányoknak tellett furikázásra. A Vigadótól az Oraváig, az Oravától a Slovan kávéházig hurcoltatták magukat. A Slo- vanból meg a Tatran borozóba. Onnan meg részegen haza. Szerencsénk volt, nem kellett lemennünk az állomásra. Amikor a Vigadó elé értünk, épp akkor kászálódott ki a Sztronga Volgájából a népes, kapatos és zajos Rafael család. — Szabad a kocsi? — markoltam meg az ajtó kilincsét. Sztronga bólintott. — Szálljanak be! Ügyetlenül másztunk be az autóba. — Hová menjek? — kérdezte Sztronga, miközben kísérletet tett, hogy kiszellőztesse a Volgát. — Szalatnára, a Hubay kastélyhoz. Komótosan, de biztosan vezetett. Amíg az intézethez értünk, bőven volt időm megfogni és összeroppantani a Rafael család egyik ottfelejtett, épp a bokám vérét csapoló bolháját. — Várjon egy kicsit! — mondtam Sztrongának a kastély feljáróján, amint az asszony eltávolodott az autótól. — Hátha még szükség lesz magára ... Ha nem, kijövök és rendezem a számlát. Két dologra nem akartam gondolni abban a percben: hogy mi vár rám odabenn, és hogy mennyibe fog kerülni a fuvar. Ferike behunyt szemmel, a saját pizsamájában feküdt az ágyon. [Soha nem engedélyeztük, hogy intézeti cuccot adjanak rá.) Hirtelenszőke üstöké csap- zottan lógott a homlokába. Nehezen lélegzett. Az asszony a kezét szorongatta. — Kétoldali tüdőgyulladása van — mondta Emerencia nedves tekintettel. — Orvos... Orvos látta?! — kérdeztem. — Természetesen. Először csak megfázásra gyanakodtunk, de amikor nem sikerült csökkenteni a magas lázat, azonnal beszállítottuk a kórházba, ahol megröntgenezték és kivizsgálták. — És ...? Miért nem hagyták ott? — Mert... — Emerencia a fejét ingatta. — Mennyi a láza? — Reggel — az orvos ittjártakor... negyven fokot mértünk. Sem az injekció, sem a borogatás nem húzta le... Amikor telefonáltam, még magánál volt. Azután elvesztette az eszméletét... A doktor úr szerint többé nem fog magához térni... — Emerencia vigasztalóan megérintette a karomat. — Már úton van ... — Látod, elkéstünk! — hallgattam az asszony szemrehányását. — Búcsúzzanak el tőle ... — mondta Emerencia. — És menjenek haza . . . Készüljenek fel. .. Majd telefonálunk, ha ... — Nem! — ketten mondtuk ki a nemet, de egynek hangzott. — Itt akarják megvárni, amíg ...? — Emerencia rosszallóan csóválta a fejét. — Hazavisszük! — határoztam. — Ha már ezt az utolsó évet nem tölthette otthon.'.. — ...legalább otthon haljon meg! — fejezte be az asszony. — Ez a legkevesebb, amit még megtehetünk érte. — És a legtöbb! Joga van hozzá! — Nem szabad! Ő már úton van ... nem szabad visszatéríteni... Ha felrázzák, sokáig fog agonizálni... gondolják meg! Ilyen izgatott lett a mindig nyugodt Emerencia. — Meggondoltuk.
