Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - Ardamica Ferenc: Hazahoztuk Ferikét
ARDAMICA FERENC HAZAHOZTUK FERIKÉT E i erkilencszázhatvanöt december huszonkilencedikére életem ' végéig emlékezni fogok. Abban az évben Katalin tocsogott: karácsony kopogott. A hideg tartósnak bizonyult, sőt fokozódott. Talpunk alatt csikorgott a néhány napja hullott, egyre mocskosabbá váló hó... Fáztunk. Az élelmiszerelosztóban, ahol dolgoztam, reggel óta azon vitatkoztunk, hol van hidegebb: kinn az udvaron, vagy benn a raktárban. Végül is képtelenek voltunk eldönteni. Nem csoda, azt sem tudtuk, hol áll a fejünk. Alig ért véget a karácsony előtti hajsza, jóformán még fel sem szusz- szanhattunk, máris kezdődött minden elölről: küszöbön az újév, újabb háromnapos ünnepnek néztünk elébe. Az autók egymásután rakodtak, térültek-fordultak, s hozták vissza a boltokból a göngyöleget. Mindenki sietett. A kocsikísérők majd megszakadva szitkozódtak, a sofőrök dudáltak s tolakodtak a rámpánál, a raktárosok, papirost szorongatva a kezükben, hangosan számoltak. Túlóráinknak nem volt se szeri, se száma. A fogyasztók falánksága nem ismert határt! — Tűnj ell — sziszegte felém Ocskó. — Jön a főraktáros. Könnyű volt mondania! Menekülésről szó sem lehetett. Épp Karó kocsijáról vettem át a göngyöleget. Ha eliszkolok és Ocskó- ra bízom a dolgot, Karó átveri. Karóról köztudott, hogy magát az úristent is becsapná. — Biztosan rá akar venni, hogy túlórázzunk! — jósolta Ocs- kóné. — Rá is fog, erre mérget vehetsz — sziszegte Ocskó. — Miért volna épp ez a nap kivétel?! Tovább nem folytathatta, mert a főraktáros már a hátam mögött állt. — Hetvenegy, hetvenkettő, hetvenhárom... — számoltam az üres liszteszsákokat. — Nem stimmel! A kísérőlevél szerint kilencvenötnek kellene lennie. — Már hogyne stimmelne! — ellenkezett Karó szemtelenül. — Nézd meg, nem maradt-e belőlük még a kocsin..., valamelyik láda alatt! — erősködtem, holott már csak a kocsi egyik sarkában volt némi göngyöleg. Karó vállat vont és tessék-lássék kereste a hiányzó zsákokat. A főraktáros hátulról megbökött. Mint akit vipera mart, úgy fordultam meg. Istenuccse lecseszem, mit bökdös itt hátulról, szólítson meg, ha akar valamit, van nekem becsületes nevem! Aztán mégsem csesztem le. Teljesen szokatlan, ismeretlen kifejezés ült az arcán. — Beteg a gyerek! — szólalt meg, s mintha a hangja kevésbé recsegett volna. Azt hittem, gúnyolódik. — Hat éve beteg — szaladt ki a számon. — Ne értetlenkedjen! Most telefonáltak az intézetből. A fia rosszul van... Kapja össze magát, és menjen oda! Ha még élve akarja látni! Végre ráismertem! Ez már ismét ő volt! — Nem hiszem! Kivel beszélt? — Egy apácával.
