Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - Ardamica Ferenc: Hazahoztuk Ferikét
— Ezt mindenki mondhatja... Mi volt a neve? — A neve... a neve?! Mit tudom én!... Várjon csak... — tétovázott egy pillanatig, majd győzedelmesen szakadt ki belőle: — Emerenciának hívták! Ez az ember igazat beszél! Sarkon fordultam, és megroggyanó térddel tettem néhány lépést. Ezúttal sem tagadta meg önmagát. Hangja utánam reccsent, megállított, megfordított: — Ezt a kocsit még vegye átl Zúgni kezdett a fülem. A főraktáros peckes járással távolodott, már csak kékköpenyes hátát láttam. De azt sokáig. — Nincs néki szível — mondta Ocskőné, és lisztes szempillája megrebbent. Ismét hozzáfogtam, hogy megszámoljam a zsákokat, de kétszeri nekifutás után sem sikerült Először hetvenhét, másodszorra hetvenöt jött kL — No látod! — diadalmaskodott Karó. — Nem tudsz számolni! Megvan az! Kilencvenöt! — Kutya tőkit! — mondta Ocskó. Kezébe nyomtam a kísérőlevelet — Folytasd! El kell mennem. — Menj csak. Ne vacakolj — válaszolta. Ocskóné megragadta a zsákokat — Majd én megszámolom, odabennl — Azt már nem! Az már nem ér! Vagy itt lesz meg a kilencvenöt, vagy sehol! — ellenkezett Karó. — Mocsok! — mondta Ocskóné, és vitte be a zsákokat — kirázni. Lisztes- molnárhoz hasonlított, de nagyon becsületesen csinálta. Hetenként összegyűlt egy zsák liszt, felváltva vittük haza a disznóknak. Ennyi hasznunk volt a göngyölegraktárban. Esetleg kicsurgathattuk az alumínium kannákban maradt étolajat. Ha szerencsénk volt, abból is összejött valamennyi. Kötszeren átszűrtük és tisztességesen elosztottuk magunk között: otthon vígan főztünk vele. Mellesleg Ocskó még felhajtogatta az üres üvegekben maradt kevéske pálinkát, vagy muslicás bort. Kapkodva átöltöztem. — Mennyi volt a zsák, Teri? — Annyi, amennyit legeslegelőször számoltál: hetvenhárom — válaszolta Ocskóné. — Javítsa ki az urad! — Megtörtént! — mondta a közeledő Ocskó, és meglobogtatta a kijavított kísérőlevelet. — Karó mit szólt hozzá? — Szerinte útközben elvitte a szél. — Akkor én megyek ... — Menj! — küldtek egyszerre. — Ne haragudjatok, hogy épp most, amikor a legtöbb munka van... — Siess! — tuszkolt kifelé a düledező raktárból Ocskóné, s ahol hozzám ért, mindenütt lisztes lettem. Bár a hátsó kapu volt közelebb, mégis a főkapu felé rohantam. Bachleda igyekezett kifelé rajta, de az összetorlódott kocsik akadályozták. Szerencsém volt, a portásfülkénél utolértem. — Merre mégy? — kocogtattam meg az ablakát. — Kovácsiba. Megfelel? — Meg. A seprűgyárnál kiszállok.
