Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - Duba Gyula: A könyvek lázadása az író ellen
A könyvek lázadása bizonyossá vált: nem férnek vissza a helyükre! A rend illúzió, de a tér sem abszolút! Szellemi és fizikai értelemben egyaránt fellázadtak ellene a könyvek, ez a vég! A könyvek megkülönböztető jegyeire már nem ügyelt. Felnyalábolta őket, és a szekrénybe rakta. Mozdulatai egyre öntudatlanabbak és gépiesebbek lettek, elembertelenítők, amint a balladabeli Ágnes asszonyéi. Már megteltek a belső sorok, a sötét mélységek és szegletek, már minden szabad mélyedésben könyvek zsúfolódtak, és még mindig könyvtömegek hevertek gonosz összevisszaságban a parkettán. Hol voltak eddig, honnan szabadultak ki, töprengett az író, milyen titokzatos terek lökték ki magukból őket?! Legjobban a saját könyvei döbbentették meg. Egy kisebb szekrénykében tartotta őket. Egy-egy művéből több példánya volt, a megmaradt szerzői példányok. Talán száz darab, egész kis könyvtár. Ezek sem fértek el a szekrénykében, vagy húsz példány kinn rekedt. Az író pánikba esett. Szűkülnek tereim, kesergett magában, a terek mérete is csak feltételezés, minden esetleges...! Később úgy érezte, álmában cselekedett: a kinn rekedt könyveket felhalmozta egy sarokban. Rejtélyes okokból a könyvhalomnak koporsó formája kerekedett. Saját könyveit szétrakta a halom tetején, mintegy befedte azt velük. Majd az egészet fehér lepedővel takarta be; szegény halott, motyogta magának, minden esetleges, megrendült a hit, meghalt a bizonyosság! A dolgozószoba ajtaját kulcsra zárta. — Miért zárod be? — kérdezte csodálkozva a felesége. — Ne zavarjuk ... suttogta, és csendre intett — ott nyugszik egy „halott”. — Elfáradtál kedvesem... — mosolygott az asszony, azt hitte, tréfál — kimerültnek látszol, sokat dolgoztál. Tálalva van, meggyújtjuk a gyertyákat. Gyere, kedves, később majd befejezed ...! — Bizonyára — motyogta zavartan —, igen, majd később ... talán ... A hallevest kanalazta, dicsérte, és örült, hogy elismerésével örömöt okoz a feleségének; középiskolás gyermekeivel komor bölcsességgel beszélgetett. A kirántott pontyból módjával csipegetett. A könyvekkel való lesújtó tapasztalatai étvágyát vették: kegyetlenül fellázadtak ellene! Biztosan tudta már, hogy nem férnek vissza a helyükre. Bármit tesz, egy részük kint marad, és tüntetve képvisel valami megmagyarázhatatlan feleslegességérzetet. A sarokban nyugvó „halott” szomorú valóság. Az írót egyszerre bánatos sajnálkozás fogta el. Mintha jóvátehetetlen tévedéseket követett volna el. Arra fordította életét — sok mást feláldozva —, hogy könyveket írt, az alkotás megszállotja volt. Alkotás? Értékteremtés? Mi az eredménye? A mű — tapasztalatai alapján nyilvánvalóan — nem létezik. A tökéletes forma — illúzió. A könyvek képviselte írásbeliség nagy rendszere, amely az életben való rendteremtés igényével állandóan fejlődik és kiteljesedik, végletesen esetleges! Tragikus sejtés kerítette hatalmába. Már nem fogja meghódítani és uralni a valóságot — a mindenséget —, mint azt fiatal korában hitte és eltökélte, már nem szerez meg minden hozzáférhető ismeretet és nem ír meg minden jelentős igazságot, mint korábban elhatározta. Már dolgozószobája lázadó birodalma sem lesz soha maradéktalanul az övé. Sem rendet nem teremt benne, sem a tartalmát nem ismeri meg. Mert az idő is véges, s korlátozottsága ellenséges és rosszindulatú. Erőnkön kívül esik tér és idő, akaratunk és lehetőségeink ölelése nem fogja be kényszerítőn sem az egyiket, sem a másikat. A valóság ellenáll, lázad és nem adja meg magát, s végül legyőzi őt. Bizonyára tehet még valamit, talán nem is keveset, kimunkálhat és megszerezhet jelentős részértékeket. De az egészet már soha nem szerzi meg, valamit tehet még, de mindent már meg nem tehet!
