Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - Duba Gyula: A könyvek lázadása az író ellen

évek múlva erről az időszakról gondolkodott, csodálattal emlékezett rá, hogy a töméntelen olvasás ellenére még arra is volt ideje, hogy közben ceruzával megjegyezze az érdekesebb információkat és eredeti gondolatokat. Az olvasottakat széljegyzetekkel minősítette és kiegészítette, továbbfejlesztette, majd olvasmányélményeit rövid feljegyzéssel megörökítette, s így időállóan birtokba vette. Az olvasott könyvek értékét saját gondolataival gazdagítota, eredeti felismeréseivel árnyalta. A bensőséges egymásra találás örömével, otthonosan mozgott könyvei között, ebben a sokrétű és gazdag birodalomban, bizalmas barátainak tudva őket, hűséges híveinek, akiket a kölcsönös bizalom jegyében ural ős birtokol.

Szenvedélye természetéből következik, hogy könyvkereskedések és antikváriumok állandó látogatója lett. Szorgalmas, bizalommal fogadott vásárló; az üzletek vezetői félretették számára a könyvújdonságokat és ritkaságokat. Mindennapi látogató volt, kedves vevő. Nem múlhatott el hét — néha nap sem —, hogy ne vitt volna új könyvet haza. A könyvvásárlás erős szenvedélye lett, hasonló a mindent akarás óhajához, mohó gazdagodási vágyához. A vásároltakon kívül új könyveket kapott a kiadóktól, szerkesztőségektől, írókollégáktól. Szellemi birodalma egyre gyarapodott. Könyvespolcokat kellett készíttetnie, hogy elhelyezhesse a könyveket. Néha Hemingway példájával mentegette magát, akinél még a mellékhelyiségben is könyvespolc volt a falon. A régi aranykö- téses művek számára antik szekrényeket vásárolt, stílszerűen helyezte el őket; a lexikonokat szellős állványokra rakta. Észre sem vette — vagy szükségszerű tényként elfogadta —, hogy lakása, otthoni környezete gyarapodó könyvtárának a jegyében formálódik.

Negyvenéves múlt, de még nem tudatosította, hogy a könyvekhez való viszonyában alattomos tendenciák ütik fel a fejüket. Szellemi erői teljében a nyugtalanító jelzések jelentéktelennek bizonyultak. A rosszindulatú változások azzal kezdődtek, hogy az író hónapról hónapra kevesebbet olvasott. S ezt gyanútlan- ságában nem vette észre. Olvasókedve változatlan maradt, legszívesebben felhabzsolt volna minden könyvújdonságot, eltökélten fogyasztotta a klasszikusokat is, de az idő furcsa módon beszűkült körülötte. Annak a lehetősége eszébe sem jutott, hogy talán lassabban olvas, mint azelőtt, s hogy agya kevésbé rugalmasan fogadja be az űj fogalmakat és hangulatokat! Csökkenő olvasói teljesítményét állandó időzavarral magyarázta. Elégedetlen volt, de ennek okait máshol kereste. Nincs ideje olvasni, ezért marad el saját igényeitől. Ám ez még nem minden! Határozottan bosszantani kezdték a könyvei. Mintha tiszteletlenül játszanának vele. Lépten-nyomon elrejtőztek előle, szemtelenül ingerelték. Megtörtént például, hogy szüksége volt T. S. Eliot esszéire! Emlékezett rá, hová tette a könyvet, tudta, hol az állandó helye. A szélső állvány negyedik polcán, Borges és Sartre tanulmánykötete között van. Amikor ki akarta venni, a másik kettő a helyén volt. Eliot azonban sehol! Végignézte az állványokat, a külső könyvsorok tarka sokaságának gerincét, de Eliotot nem találta, valahol a belső sorok mélyén, a polcok és szekrények rejtett zugában rejtőzött. Ily módon sok más könyv elbújt előle, s éppen akkor, amikor szüksége lett volna rájuk, egyszerűen eltűntek. Szinte mind így viselkedett, amikor kereste őket. Már-már törvény lett, hogy nem találja a könyvet, amelyet keres. A külső sorok könyvei, melyekre nem volt szüksége, derűsen villogtatták címeiket, kérkedtek kötésük színes gerincével, mintha megmosolyognák, diszkréten kinevetnék. Ám a keresett mű — sehol! Álnokul rejtőzik a végtelen papír- és betűtengerben.

A helyzet egyre súlyosbodott, s az írónak eszébe jutott a kérdés: hány könyve lehet? [Nem öncélú gondolat volt, arra irányult, hogy a valószínűségszámítás törvényei szerint mennyi esélye van — illetve nincs —, hogy megtalálja a könyvet, melyet keres!) Számolni kezdte a látható köteteket, s a számolásban négy