Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - Duba Gyula: A könyvek lázadása az író ellen

ezerig jutott. S a meghökkentő szám mögött láthatatlan tömegként még ott lapultak a belső sorok, sötét sarkok és áttekinthetetlen szegletek könyvei. Ehhez a — bizonyára még hatalmasabb — tömeghez nem tudott hozzáférni, mert akkor ki kellett volna raknia a polcokról a könyveket. Rádöbbent, hogy sejtelme sincs, milyen művek rejtőznek a látható valóság kulisszái mögött. Az érzés lesújtotta, megalázta és elbátortalanította! Hiszen a könyveket ő vásárolta, maga tette a helyükre, mégis kiestek a tudatából, ismeretlenekké váltak, rejtőznek előle. Elidegenedtek tőle. Mi történik, milyen ismeretlen erők szólnak a sorsába kivédhetetlenül?

A nyugtalanító helyzetet még bonyolultabbá tette, hogy közben szellemi érdeklődése és olvasókedve nem lanyhult. Továbbra is látogatta a könyvkereskedéseket és antikváriumokat, és igyekezett mindent megvenni, amiről azt hitte, hogy szüksége van rá, esetleg szüksége lehet valamikor. A szükség érzése erős volt, kényszerként mutatkozott; vedd meg, parancsolta az írónak, egyszer még jó lesz valamire! Majd ha ezzel a témával foglalkozol, leveszed a könyvet a polcról, nem kell utánajárnod, meglesz. Itt ne hagyd, vidd haza, mert elviszi más!

Ám a könyvvásárlásokat követő hangulatai nem voltak már a régiek. Azelőtt a megszerzett könyvet drága zsákmányként vitte haza, s azonnal fellapozta, nézegette, beleolvasott, majd rövidesen elolvasta. Az utóbbi időben azonban elég volt, hogy megvette, tartósan megszerezte magának — ha egyszer szüksége lesz rá! —, hosszas keresés után helyet talált neki, bedugta a többi közé, legtöbbször hátra, a belső sorokba, mert a külső könyvsorok látható és megszokott rendjét már nem akarta megváltoztatni. Az új könyvek tehát láthatatlan helyekre, sötét sarkokba és eldugott mélységekbe kerültek, s miután hamar megfeledkezett róluk, elvesztek számára. Nincs létük; vannak, mégsem léteznek. A korábbi gyors ismerkedés és birtokba vevés izgalmából és gyönyöréből már csak a meglétük kiváltotta csalóka jóérzése maradt, és az is nagyon mulandó- nak bizonyult. A könyvek léte addig tartott, míg emlékezett rájuk. A művek ismeretének és tartalmuk birtoklásának tényét a puszta jelenlétük és kétes tulajdonjoguk helyettesítette. Ekkor az író még nem tudta, de ösztönösen már sejtette, hogy veszélyes önáltatások mezejére tévedt. Hogy egyre ingoványosabb talajon jár, és ha nem vigyáz, az idő kegyetlen múlása az öncsalás hínárjába csábítja s elveszejti őt. A konkrét tartalom birtoklása, a valós érték helyett elég volt számára a feltételezés, a lehetőség, hogy ha akarja, az érték övé lehet. Olyan volt, mint a visszautasított szerelmes, aki azzal áltatja magát, hogy övé lehetne az imádott nő, de nem akarja! Hová tűntek a régi szép idők, amikor széljegyzetekkel rótta teli az olvasott könyvek lapszéleit?!

A helyzet drámaisága nyilvánvaló, az író is érzi, sejti már, hogy ennek nem lehet jó vége, de a tragikus végkifejletre még várni kell. A könyvek nyugodtan a helyükön maradnak, az író még nem jutott el a keserűség korába. De az idő mélyén egyre határozottabban mocorog a nyugtalanság. Az idő — számos apró jel mutat rá — már érleli a könyvek lázadását az író ellen.

Villámlással, égzengéssel és hatalmas nyári záporral kezdődött: beázott a dolgozószoba. Mire újból kisütött a nap, a többi szoba mennyezetén is kisebb-na- gyobb nedvességfoltok terjengtek. A foltok később megszáradtak, rétegesen tarka a színük, absztrakt alakzatok bontakoznak ki belőlük. Ettől a szobák rondák, valahogy közönségesek. Határozottan megcsúnyultak. A helyzet napnál világosabb, festetni kell! Nem könnyű eset, aki próbálta, jól tudja. Nem is egészen veszélytelen. Komoly csalódásokat és illúzióvesztést okozhat az embernek. Amíg a gyanútlan lakó kivárja a festőket... már az is nehéz eset.

Komor őszbe hajlott az idő, amikor megérkeztek. Hárman jöttek — mint jószándékú háromkirályok —, fejükön korona helyett papírcsákó. A hegyek