Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - HOLNAP - Hodossy Gyula: „... csak egy fekete lyuk marad a csillag helyén”

Hodossy Gyula „...csak egy fekete lyuk marad a csillag helyén“ Az idei januári gyászos színű Irodalmi Szemlében Pálovics Lászlónak megjelent egy novellája Szupernóva-robbanás címen. Amikor a novellát olvastam, már tudtam a megrendítő hírt: Pálovics László — a mi Kenyánk — halott. „Lenyűgöző a csilla­gok halála, de a legérdekesebb minden bi­zonnyal a legnagyobbak megsemmisülése” — így szól novellája nyitó mondatában az olvasóhoz. A későbbiekben így folytatja: „Reggel 6.25-kor vad afrikai törzsek rituá­lis zenéjére emlékeztető őrült hangkaval- kád ébresztette fel A. I. Lajost. Dühöngve marcangolta dobhártyáját, erőszakosan, durván. A. I. felemelte a kezét, és meg­húzta a feje fölött lógó, vészfék-fogantyú- ra emlékeztető kart. Az irritáló zaj meg­szűnt, A. I. felnyitotta szemét, és bágyadt- szomorúan elmosolyodott. Sajnálta, hogy álma ismét félbeszakadt (...) És a bá­gyadt-szomorú mosoly mindig megjelenik az arcán a neofolk vekker ébresztése után, minden reggel, nap nap után.“ A „neofolk vekker” ezután csöröghet kedvére A. I. Lajos álma ellen, hatalma most már parányivá törpült, félbeszakíta­ni az álmát többé nem lehet. A „vad afri­kai törzsek” bolygója utáni álmodozás most már örök folytonosságot élvez. Valósággá nem válhat. A. I. Lajos álma megegyezett Kenya álmával. Pálovics László egy érsek­újvári anya néger, azaz félvér gyermeke volt. Amióta ismertem, minduntalan haza vágyódott. Haza, egy ismeretlen hazába, Kenyába. Apja után, ismeretlenül. A való­színűleg veleszületett érzékenységét fokoz­hatták az őt bőre színe miatt, gyermekko­rától — élete utolsó pillanatáig — érő csúfolódások, megaláztatások. Különbözött az „itteniektől“. Nemcsak bőre színe miatt volt más. Környezete kihívásaira adott ösz­tönös, de tudatos válaszai is mások vol­tak, másképp nyertek kifejezést, mint ahogy azt megszoktuk. A másság elviselé­séből pedig rendszerint elégtelenre vizs­gázunk. ,,Ö az abszolút kisebbségi” — ezekkel a szavakkal szoktuk bemutatni Pálovics La­cit barátainknak. Ez a csehszlovákiai ma­gyar néger fiú 1966-ban született. 17 éves kora óta rendszeres lakója volt a műve­lődési táboroknak, verset mondott és né­pitáncolt. Pár évig — amíg igényt tartot­tak rá — kivette részét a Csemadok érsek­újvári szervezetének mindennapos teendő­iből. Részt vállalt az Iródia szervezői és alkotói munkájában. Verseket és novellá­kat írt. Tehetséges volt, ennek megfelelő­en fokozottan érzékeny, és „vesztére“ egy álmot melengetett szívében. 1989. február 5-én Bajcsnál a csikorgó vonatkerekek az ,.álom” örök folytonossá­ga mellett tették le könyörtelen voksukat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom