Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - FIGYELŐ - Nagy József: „A pacsirtától ki kérdezi, miért énekel?” (Kövesdi János interjúja)

ezzel a témával. Tény, hogy forradalmi gondolatokat hordozó munkáról van szó. Hat képben összesűrítettem Lenin tanításait, a Tanácsköztársaság forradalmi eszméit, megjelenítettem a különböző nemzetiségű katonák barátságának, barátkozásának a gondolatát, azt is, hogyan államosították a gyárakat, hogyan segítettek a magyar vöröskatonák megalakítani a Szlovák Tanácsköztársaságot, és így tovább. A képeken nem ábrázoltam külön a Magyar és külön a Szlovák Tanácsköztársaságot, a kettőt egy eszme megvalósításaként igyekeztem ábrázolni, kidomborítva a természetes, őszinte nemzetköziség szellemét.

— Mennyiben járul hozzá az ön művészi téma- és gondolatvilágának alakításához a gyermekkor, idénymunkás édesapja családjának kollektív élményegyüttese?

— A gyermekkorom élménykomplexuma jelentős mértékben befolyásolta egész képzőművészeti munkásságom alakulását, némely gyermekkori élményem oly erősen él még ma is bennem, ma is oly erősen inspirál, hogy végképp nem is szándékozom száműzni mai mindennapjaimból sem a gyermekkori emléket. Nagyon szegény családból származom, s mint afféle külvárosi proligyerek, apám oldalán, aki a legkülönbözőbb ipari és mezőgazdasági szezonmunkából tartotta el a családját, már zsenge suhanc koromban sokféle kétkezi munkával ismerkedtem meg, közvetlen közelről, például nincs az a földműves munka, amit ne ismernék, ne csináltam volna végig. De nemcsak a verejték árán elvégezhető munkában vettem részt, hanem a munkanélküliséget, a szükséget, a munkanélküliség bizonytalan, nyomasztó érzését is kénytelen voltam megismerni. Az apám és az egész családom nehéz élete, a saját — nem túl derűs tapasztalatokkal terhes — gyermekkorom ráütötte a bélyegét egész élmény-, téma- és gondolatvilágomra, végigkísérte egész eddigi életemet, s bizonyos fokig ma is hat. Apám mindenképpen nagy élmény számomora, nemcsak azért, mert rajzolni is tőle tanultam, hanem az ő példája által ismertem meg a becsületes, tisztességes és kemény törvények szerint folyó munkáséletet, apámon keresztül a kétkezi dolgozók, a kisemberek életét, tulajdonképpen az egész munkásságot, mert hiszen az ismerősei, a barátai is hozzá hasonló sorsú, vízzel főző hétköznapi emberek voltak. Ma is a munkások fiának, közvetlen leszármazottjának, közülük valónak tekintem magamat, a munkásságot pedig a magaménak. A faluhoz is erős szálak kötnek, a falusi ember életében s lelkében történő változások is élénken foglalkoztatnak. Természetes, hogy mindaz, ami a munkával és azzal a világgal kapcsolatos, amelyben élek, valamilyen formában rögzült a képeimen. Az élményeimnek döntő szerepük lehetett abban, hogy munkáim nagy hányada, szinte kilencven százaléka, tematikus. Mondanivalójuk nem csupán művészi jellegű, hanem társadalmilag színezett, meghatározott. És ez talán a legnagyobb, a legerőteljesebb hagyatéka gyermekkoromnak.

— Van két Horoszkóp című képe, az egyik személyesebb jellegű, a másik társadalmi mondanivalókat hordoz. Kérem, beszéljen erről a két képrőlI

— Ami az elsőt illeti, nem olyan horoszkópra kell gondolni, amilyet a tenyérjóslás képvisel, ez nagyon általános fogalmazás, a kép inkább csak a frappáns hangzás kedvéért viseli ezt a címet. Az első, a személyes horoszkóp édesapám életét ábrázolja, kezdve a gyermekkorától: a családalapítás, a világháborús élményei, küzdelme a munkáért, a sok gürcölés, a nélkülözések, egyszóval minden rajta van. A másik kép tágabb, társadalmibb mondanivalójú, az emberi társadalomnak két nagy lehetőségét mutatja be, az építést és a pusztítást, voltaképpen a béke és a háború ábrázolását találja a képen a néző.

— Mindkét kép középpontjában egy nyitott tenyér áll. Mi a jelmutatott tenyér szerepe az egyik képen, és mi a másikon?

— A kéznek egymagában nagy szerepe van a társadalomban, a világban az életben. Sok mindent jelképezhet, aszerint hogy melyik művész mit akar vele kifejezni. Számomra jelen esetben elsősorban a békét, a szeretet jelenti és a simogatást is, de ha összezárul a tenyér, akkor jelenthet öklöt is, amely lecsap. Az én képeimen a nyitott tenyér egyik legfontosabb funkciója az, hogy megmutassa, milyen is, milyen jellemű az az ember, aki felmutatja, a világ elé tárja a tenyerét. Egy ember tenyeréről, akárcsak az arcáról, sok minden leolvasható, persze ennek semmi köze a tenyérjósláshoz, nem a jövőt kell rajta keresni, fürkészni, hanem inkább a múltat kell megpróbálni leolvasni, mindazt, amin a tenyér tulajdonosa élete során átment, a mindennapi kenyérért folytatott küzdelmeit, a töretlen hitét, a reménykedését és így tovább. Hogy kemény