Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - IRODALMI ÉLET - Grendel Lajos: Irodalom és megújulás

Az önreflexió agóniájának irodalmunkban több oka van. Lehet, hogy tévedek, s lehet, hogy vitatható, amit mondok, mégis engedjék meg, hogy legalább hevenyészve említsem ezeket az okokat. Fő oka nyilván az, hogy a reflexió és önreflexió az egész társadalomban megszűnt, a gondolkodást sablonok és dogmák szajkózása váltotta föl, s ez az állapot mind a mai napig tart. Olyan társadalmi-politikai klímában, amelyben a gondolkodás, a problémák nem konformista megközelítése és nem az előírt dogmák szellemében való elemzése annak az ódiumát zúdította az elemzőre, hogy revizionistának és még a jóég tudja, minek bélyegzik, nem létezhet semmilyen gondolkodás, csupán apo- logetikus skolasztika, amelynek az a célja, hogy konzerválja egy adott pillanat szellemi állapotait. Másik oka, véleményem szerint, kritikusaink nagyobb hányadának szakmai fölkészületlensége, amely nem csupán az irodalomtudományi képzés alacsony színvonala miatt van így, hanem egyenes következménye az egész csehszlovákiai irodalmi kontextus elszigetelődésének és eltávolodásának a világirodalomtól és a legjobb mai irodalomtudományi iskoláktól. Harmadik oka a kritikus elbátortalanodása, amikor az első vesztes csata után, még vérző fejjel körbepillantott, s mintegy isteni sugallatra fölismerte, hogy vannak irodalmunkban csalhatatlan tekintélyek, akik a párttal vagy a szocializmussal azonosak, de legalábbis szeretik ezt a látszatot kelteni. S végül a negyedik ok, amit említenék, épp az íróközösségünket ért külső támadásoknak a kivédésére létrejött laza irodalmi népfront, amely akkor reprezentálhatná a csehszlovákiai magyar irodalmat, ha elvi vitákban kikovácsolódott egység volna, amelyben nem szükséges egymás ízlésének behódolnunk, viszont különböző törekvéseink hangsúlyozása mellett is meg tudnánk védeni érdekeinket.

Ügy tűnhet, hogy ez a beszámoló aránytalanul sok időt szentel a kritikai reflexió elsorvadásának irodalmunkban. Ha így van is, nem véletlenül van így. Irodalmunk negyven év után is még mindig inkább deklaráció, mint gondolkodó irodalom, s elszigeteltségének talán ez a legfőbb oka. Úgy gondolom, néhány elszórt kezdeményező kísérleten kívül, irodalomkritikánk — amikor úgy-ahogy működött még — elmulasztotta tudatosítani, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom nem okvetlenül kell hogy más, nagy irodalmak perifériáján létezzék. Az irodalmi műre a mi irodalmunkban is ugyanazok a kritériumok vonatkoznak, amelyek bármely más irodalomra, bárhol a világon. Lehetetlen, hogy létezzék külön mérce a mi irodalmunkra és egy másik az összes többi irodalomra vonatkozóan. Miközben irodalomtörténészeinknek hála a csehszlovákiai magyar irodalom hetvenéves múltjáról elég sokat tudunk már, a foglyai lettünk egy szemléletnek, amely a csehszlovákiai magyar írók és költők műveit kizárólag ezen a kontextuson belül képes vizsgálni. Érdemes lenne végre megvizsgálni azt is, hogy egy regény, novella, vers vagy színpadi mű miképpen helyezhető el ezen a kontextuson kívül. Világirodalmi tájékozottságunk sok kívánnivalót hagy maga után, s ilyen luxust csak az amerikai, a francia, a német és más irodalmak engedhetnek meg maguknak, vagy még azok sem. Ma is irigység fog el, ha a kezembe veszem az újvidéki Híd valamelyik számát, s belelapozok kritikai rovatába. Ez a színvonalasan és igényesen szerkesztett folyóirat azon túl, hogy szinte minden ott megjelenő magyar könyvre idejében reflektál, rendszeresen szemlézi az egyetemes magyar irodalom és a jugoszláviai irodalmak kiemelkedőbb alkotásait is, olyan szakmai színvonalon, hogy mi azt csak irigyelhetjük. A magyar népesség számát tekintve nálunk kisebb jugoszláviai magyarság nemcsak hogy fenn tud tartani három színvonalas irodalmi folyóiratot, hanem arra is gondja volt, hogy betagozódjék közvetlen környezete irodalmaiba, s azokat engedje hatni magára. Nálunk fordított folyamat figyelmető meg. Irodalmi érdeklődésünk leszűkül önmagunkra vagy a kortárs magyar irodalom egyik-másik irányzatára, s még ezek szemlézése is hiányos. A csehszlovákiai magyar irodalom elszigetelt irodalom, s bár ennek számos külső oka is volt és van, mindenekelőtt mi voltunk azok, akik hagytuk magunkat elszigetelni, az irodalomban való gondolkodást és látszólagos kicsinységünket és jelentéktelenségünket a jobbik esetben is küldetéstudattal kompenzálva. Csakhogy a jó irodalmi művek nem küldetéstudatból születnek elsősorban. Ha tehát a csehszlovákiai magyar irodalomnak ma nincs önmagáról alkotott józan és pontos képe, arról elsősorban mi tehetünk. Nem merünk a tükörbe nézni, mert a tükörben nem azt látjuk, amit látni szeretnénk. Tudjuk, írónak lenni egyszerre hivatás és szakma. Mi az előbbit szeretjük túlhangsúlyozni, az utóbbiról pedig szeretünk elfeledkezni. Évek óta siránkozunk, hogy az elmúlt három-négy évtized itteni magyar irodalmát értékelő és