Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - IRODALMI ÉLET - Grendel Lajos: Irodalom és megújulás

összegző egyetlen használható könyv is Magyarországon íródott meg, és nem nálunk. Én ezen nem csodálkozom. Nem is íródhat meg nálunk, mert nincsenek irodalmi, irodalomtörténeti szempontjaink a megírásához, vagy ha vannak és még alkalmaznánk is ezeket, az polgárháborúhoz vezetne irodalmunkban. Márpedig a mulasztások mindig visszaütnek. Mi pedig, miközben az idő átrobogott már néhányszor fölöttünk, még abban a közhelyes alapelvben sem tudunk egységre jutni, hogy egy irodalmi művet csakis a saját immanens kvalitásai minősíthetnek, s nem az író szándéka vagy azok a tézisek és tételek, amelyek a mű megírásakor a tollát vezették.

Mindezeknél a kényes kérdéseknél azért időztem el ilyen sokáig, mert egy állás- foglalást készülünk megvitatni és elfogadni annak a kornak a szellemében, amelyben élünk. Ez pedig csak úgy képzelhető el, ha az önmagunkról alkotott képünk reális és nem illuzórikus. Innen származnak a kétségeim. Nem a készülő állásfoglalás tartalmát illetően, hanem hogy megvan-e bennünk az az éthosz, a gondolkodás bátorsága és nyíltsága, de nem kevésbé tágassága is ahhoz, hogy a korszellemnek megfelelő értelmet leheljünk ebbe az állásfoglalásba. Az ötvenes évek sztálinista diktatúrájához, a hatvanas évek tétova és megtorpant reformkísérleteihez, a hetvenes és részben a nyolcvanas évek merev és elidegenedett, gazdasági pangáshoz, társadalmi képmutatáshoz és a szellemi élet demoralizásához vezető bürokratikus posztsztálinista modelljéhez képest Európa keleti felében ma minőségi, a társadalmi-gazdasági berendezkedés alapstruktúráit is érintő reformváltozások küszöbén állunk, s ennek a folyamatnak a felgyorsulása egyszerre több szocialista országban is megfigyelhető. A korszellem a társadalmi pluralizmust kifejezni képes demokrácia értékét helyezte előtérbe. Ez a korszellem rehabilitálta az egyént és annak több évszázados fejlődési folyamatban létrejött polgári és emberi jogait. Egy társadalmi-gazdasági struktúra csak akkor lehet működőképes, ha lehetővé teszi az értékek természetes kiválasztódását. Csak a szabad ember lehet teljes értékű közösségi ember. Minden, ami a szabad emberi alkotómunka útjában áll, egyben a ti sadalom haladását is fékezi. A szabadságukban korlátozott egyénektől sohasem lesz emberi közösség, legföljebb tömeg. A szocialista tömegember típusát pedig elég jól ismerjük ahhoz, hogy benne egy negatív utópia rémképének veszélyeit felismerjük.

Amikor tehát irodalmunk mai állapotairól vitázunk, abból indulunk ki, hogy az emberi szabadság, méltóság és szuverenitás olyan alapvető emberi értékek, amelyek nemhogy nem nélkülözhetők a szocializmusban sem, hanem megsértésük vagy mellőzésük egész társadalmi rendszerünk fejlődését viheti zsákutcába. A technológiai fejlődésnek és a természettudományoknak a mai színvonalán, számos, hosszú távon súlyos veszélyekkel terhes ökológiai problémánk közepette a szocializmus sztálini modellje olyan anakronizmus, amelytől megszabadulni holnap talán késő lenne már. S bár mai eszmecserénk irodalmi életünknek nemzetiségi létünk vagy nemlétünk gondjaival kapcsolatos aspektusait emeli ki, egy percre sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy mindazok a problémák, amelyek az elmúlt évtizedekben a nemzetiségi kérdésben fölhalmozódtak, csakis egy demokratikus átalakulás körülményei között remélhetnek orvoslást vagy megoldást, írók vagyunk, és nem hivatásos politikusok, s nem ambicionáljuk, hogy írói hivatásunkat más hivatásra cseréljük fel. Am éppen ezért, mert írók vagyunk, s gondolatainkat anyanyelvűnkön, a magyar nyelven fejezzük ki, nem lehet közömbös a számunkra, hogy ez a nyelv, anyanyelvűnk, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság állami keretei között forrása marad-e a jövőben is kultúránknak, vagy pedig elsorvadásra és végső soron pusztulásra van ítélve. Az elmúlt húsz év tapasztalatai és a nemzetiségi kérdésben fölgyülemlett problémák arra indítanak bennünket, hogy aggodalmunknak adjunk hangot olyan jelenségek láttán, amelyek a csehszlovákiai magyar irodalom és kultúra jövőjét már huzamosabb ideje beárnyékolják. Mint csehszlovákiai magyar írók, nem nézhetjük tétlenül azokat a jelenségeket, amelyek a csehszlovákiai magyar nemzetiség azonosságtudatát gyengítik, s így irodalmunk alapjait is megrendíthetik. Az elmúlt húsz évben a csehszlovákiai magyar nemzetiség intézményrendszere visszafejlődött, érdekképviselete nem kielégítő, s nincs olyan fóruma, amelyen nemzetisége létének alapvető problémáit a nyilvánosság előtt artikulálhatná. Szembetűnő a visszafejlődés az iskolaügyben és a kultúrában, amely pedig a legfontosabb bázisa irodalmunknak, s bár ezt a folyamatot nem tekintjük visszafordíthatatlannak, szükségesnek tartjuk leszögezni, hogy a csehszlovákiai magyar szellemi élet további elprovincializálódása alapjaiban fenyegeti kultúránkat. Az elmúlt húsz évben *z iskolakörzetesítés súlyosan érintette