Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - LÁTÓHATÁR - Milorad Grujič: Éjfélkor, egy sötét házban, valahol a nagyvilágban
Zeitung 102. számában egy felhívásra, előfizettem Sterija Temesváron kiadandó Simeon, a lelenc című tragédiájára, s ezt is megírtam ugyanebben a levelemben. Sterija hamar válaszolt, „éjfélkor, egy sötét szobából, valahol a nagyvilágban”, és úgy közölte válaszlépését, mint valami kikívánkozó titok kódját. A parti, amit lejátszottunk, túlzás nélkül mondhatom, sorsdöntő volt életemben. Morphyval is lejátszottam egyszer ugyanezt, s elvesztettem, amikor ellenfelem még mindössze tizenhárom éves volt. Könyveket fektetett a székére, hogy normális magasságból nézhesse a táblát. Már akkor megjósoltam, hogy minden idők legnagyobb sakkozója lesz, és igazam volt. Howard Staunton ellen is elvesztettem, Steinitz ellen is. De a birminghami, New Orleans-i, grazi, bécsi, londoni és sok más tornáimon nemegyszer nyertem vele ötezer dollárt, ezer fontot vagy tízezer frankot. Valóságos vagyont hozott nekem ez a játszma. Ugyanezt a partit játszotta le három év múlva, 1834-ben, Londonban de la Bourdonnais és McDonell. A tizenharmadik lépésben fölajánlott vezéráldozat csak huszonhárom lépés után hozza meg gyümölcsét. Akkor, 1831-ben, elküldtem Sterijának Versecre a sorrendben harminchetedik levelemet is, mely egyetlen szomorú szóból állt: föladom: És mellékeltem az ezer forintot. A következő levélváltáskor megállapodtunk egy újabb pesti találkozásban. 1832-ben sor is került rá. Erősen fűtött a visszavágás vágya. Sterija úrias öltözékben, talpig feketében jelent meg a találkozón, rejtelmes mosollyal az ajkán. Szó nélkül leszámolt az asztalra ezer forintot és elém tolta. Erélyesen elejét vette minden tiltakozásomnak, és egy kis türelmet kért, míg elmagyarázza a „dolgot”. Ezt a „dolgot” a mai napig is az egyik legpompásabb sakk-tréfának tartom, jóllehet Sterija erre is azt mondta, hogy semmiség az egész, apró kis szikra „éjfélkor, egy sötét szobában, valahol a nagyvilágban”. Amikor megkapta Párizsból az első lépésemet, fogta magát, és megírt egy, az előzőhöz hasonló kihívó levelet Alexandre Dechapellesnek, ugyanazokkal a feltételekkel és az első lépésemmel. Dechapelles, amilyen öntelt, gőgös és hiú volt, lépre ment és beleegyezett, hogy bajnok lévén sötéttel játsszon ismeretlen szerb kihívója ellen. így aztán Sterija csak közvetített kettőnk között: Dechapelles ff lé az én lépéseimet „húzta meg” és fordítva. Bármelyikünk veszít, Sterija tálencszáz forintot nyer. A dölyfös Dechapelles soha senkinek sem beszélt sem az ily módon nyert száz forintról — amelyet arany dukátokban küldött meg neki Sterija —, sem a különös játszmáról. Gratuláltam Sterijának e pompás partihoz, melyet Késmárk, Pest és Versec közvetítésével vívott meg a Párizs—Párizs vonalon. Egy ilyen csavaros eszű író, mint ön, mondtam neki, szép nyugdíj várományosa lehet kies hazájában. — Goldoniról beszélgetvén, és arról, sikerül-e számára nyugdíjat kicsikarni Velencétől, egy alkalommal Voltaire ezt mondta Casanovának: egy régi görög gyarmat valahol a római Campániában megtagadta Homérosztól a nyugdíjat, mert félt, hogy a többi vak is hasonló kérelemmel rukkol elő — válaszolta Sterija. Jót nevettünk. A sakkozók sorsa sem különb. 1856 tavaszán értesültem Sterija haláláról. Fölkerestem Howard Stautont, aki akkoriban az Illustrated London News sakkrovatának vezetője volt, és közöltünk egy jegyzetet az első levelező sakkjátszmáról, melyet 1829 és 1831 között vívott Jovan Sterija Popovic szerb író, Alexandre Dechapelles francia és J. J. Löwenthal magyar bajnok. Néha eszembe jut a Holdnak írt levele Is. Vajon megérkezett-e? Ha nem, idemásolom, „éjfélkor, egy sötét házban, valahol a nagyvilágban”: „Szövetségest keresek, értelmét minden bátorságnak. / Harcolni akarok a balsors ellen, itt e világon, ma. / Saját személyes balsorsom ellen, a hazugság,
