Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - LÁTÓHATÁR - Ivan Cankar: Šimen Sirotnik története
fekszenek. A napnál Is világosabb isten és ember előtt, hogy hűvösfalvi illetőségű ... Itt van, rátok bízom, viseljétek gondját legjobb belátásotok szerint... Ennyi ravaszság hallatán dühbe gurult a hűvösfalvi bírő. — Nézd csak a bitang éhenkórászául Nem tudják eltartani a falu szegényeit, erre rásóznák a szomszéd községre! Márpedig ha egyszer a keresztlevélben az áll, hogy Naposfalván született, akkor naposfalvi illetőségű, és a naposfalvi község fogja eltartani öreg napjaira! Ez olyan világos, hogy egy gyerek is megértené, de nektek persze nemcsak a kapzsiságotok határtalan, hanem az ostobaságotok is! No, forduljatok csak vissza, ahonnan jöttetek! A hangos szóra összecsődült a fél falu, percek alatt szétfutott a hír, mi járatban vannak a jövevények. Hű, lett is erre olyan jogos felháborodás, hogy a naposfalvi pandúr jobbnak látta, ha nem ingerli őket tovább a maguk portáján. — Csigavér, emberek! — csillapítgatta őket. — Majd kiderül, kinek az oldalán áll az igazság. Persze mindennek ez a szerencsétlen az oka, ez a jöttment... Lám, isten nem bottal ver ... — Már akit ver! — vágott a szavába a hűvösfalvi bíró; úgy látszik, nem hatotta meg a békülékeny hang. — Rátok küldte az isten, nem miránk, és ő tudja, miért! Különben is, mi dolog az, hogy a felebarátodról úgy beszélsz, mint egy rablógyilkosról? Hát ti Naposfalván azt sem tudjátok már, mi a katekizmus? Na, indulás szépen vissza a szülőfalutokba, aztán azon legyetek ám, hogy tisztességes ellátást, puha fekhelyet adjatok ennek a szegény embernek! — Ügy van, indulás — tette hozzá a hűvösfalviak minden hájjal megkent pandúrja —, de ahogy én ezt a léhűtő Martincot ismerem, képes rá, hogy itt felejti nekünk útközben ezt a szerencsétlent, mint egy üres szatyrot! Aztán mit kezdünk vele? — Okos beszéd, Andrejc — dicsérte meg a bíró. — Tarts velük te is, aztán rajtuk legyen a szemed, meg ne lógjon valahogy ez a naposfalvi pandúrutánzat, itt ne hagyja a nyakunkon ezt a szerencsétlent. De erre is volt még szava Andrejc pandúrnak. — Velük megyek én, bíró uram, parancsára, szemmel is tartom őket, abban hiba nem lesz. De ki a megmondhatója, nem sorakozott-e fel odaát a határ mentén az egész naposfalvi hadnép?! Tudták azok, miért küldték ránk szégyenfoltnak ezt a szerencsétlent, gondolom, nem bolondok visszaengedni. Gazember az mind! — Megint okosan szólottál, Andrejc! Gyerünk mindnyájan, ahányan vagyunk, hadd lássuk, úgy történik-e minden, ahogy az igazság és a törvények megkövetelik! Azzal megindult a hosszú menet Naposfalva felé. Elöl Šimen, egy-egy pandúrral az oldalán, mögöttük a bíró, bíró uram mögött meg a fél Hűvösfalva. — Isten útjai kifürkészhetetlenek — gondolta magában Šimen. — A hatóság az hatóság, különben is, a magamfajta közönséges földönfutó úgyis hiába ágálna ellene! Nagyon fáradt volt már, meg-megbicsaklott a lába. — Na, te istencsapása, mit tántorogsz? — mordult rá a hűvösfalvi pandúr. — Öreg vagyok, szívesen megpihennék egy kicsit — mondta Šimen. — Majd megpihensz nemsokára, ott, ahol a kenyered, az ágyad van! Itt, Hűvösfalva területén sző sem lehet róla! — Csak kibírom — mondta magában Šimen, — lábon azért sem halok megl És mentek tovább. Mivel azonban most már egyre sűrűbben roggyant meg, a pandúrok megragadták kétoldalt a karjánál fogva. Bíró uram aggodalmasan figyelte a kétrét görnyedt embert, a minden lépésnél megbicsakló lábát, és fennhangon biztatta a két pandúrt:
