Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - LÁTÓHATÁR - Ivan Cankar: Šimen Sirotnik története
— Fogjátok erősen, el ne eresszétek! Ne adj’ isten, még itt történik valami baja a mi határunkban; akkor aztán befellegzett nekünk! Ereje fogytán volt már, erre mégis hátrafordult Šimen: — Ne haragudjon, bíró uram, a törvény rendelte így. Végre megérkeztek a két község határára. — Igazad volt, Andrejc! — kiáltott fel a bíró. — Odanézz, mennyien vannak! A gazemberek! Az út túloldalán ott ácsorgott Naposfalva apraja-nagyja, figyelték, úgy men- nek-e a dolgok, ahogy az igazság és a törvények megkövetelik. Lett is mindjárt akkora hangzavar, amikor a két had megpillantotta egymást, hogy egy értelmes szó nem sok, annyi nem hallatszott ki belőle. A hűvösfalvi pandúr megpróbálta áttuszkolni Siment a határon túlra, de a naposfalvi csak lökdöste vissza. Šimen nem védekezett, nem szólt egy szót sem. Csak magában: — Ügy látszik, mégiscsak lábon fogok meghalni. Szóról szóra úgy történt, ahogy a naposfalvi bíró mesélte: az igazság hosszan elgondolkodott. Bal fülével a hűvösfalvi, jobb fülével a naposfalvi felet hallgatta, de nem bólintott se erre, se arra. Az igazság már ilyen: előbb jól meg- hányja-veti magában a dolgot. És az elébe járuló bűnösnek eszébe ne jusson hőbörögni, ha netán úgy érzi, hogy az igazság döntő szavára várva elmerül a fekete tintatengerben, vagy felnyársalja egy rozsdás toll; adjon hálát a jóistennek, hogy van igazság a földön, hogy van aki az ő, a hálátlan gazfickó ügyével törődik. Simen félájultan hallgatta a két bíró szavait; se ereje, se kedve nem volt hozzá, hogy kinyissa fáradt szemét; a kemény kőrakást megszokta már, semmi fájdalmat nem érzett, s mintha éhsége is enyhült volna valamelyest, csak a szomjúság gyötörte még nagyon. Hallgatta bíró uramék szavait az igazságról és elgondolkozott: — Lám, mennyi szót, írást és fáradságot pazarol rám az igazság, az embert már-már büszkeség tölti el! Ezek a jólelkek itt, a határ két oldalán még a munkájukat is odahagyták miattam meg az igazság miatt. Tarisznyából ebédeltek, vacsora nélkül maradtak, házaik, kunyhóik meg tárva-nyitva a tolvajok előtt. A két bíró is verejtékben fürdik kora reggel óta, hogy igazságot tegyen; nem voltak restek a városba hajtatni, lejárták a lábukat térdig, egyik törvény- tudótól a másikig, egyik illetékestől a másikig; tudós emberek foglalkoztak az ügyemmel; hány toll csorbult ki, mennyi tinta folyt el, s mennyi verejték, míg szót szóra halmoztak az igazság derék szolgálói! Hát érdemelsz te, Simen Si- rotnik, ennyi figyelmet, ennyi gondoskodást? Hát meg tudod te ezt valaha is hálálni? Míg Simen azon töprengett, méltó-e ennyi jóságra, a két bíró tovább veszekedett. S abba sem hagyták volna tán éjfélig sem, ha közbe nem szól a hűvösfalvi pandúr. Megrázta Simen vállát, ez azonban nem mozdult, még csak fel sem nyögött. — A végét járja, vagy már meg is halt! A naposfalvi pandúr is megrázta a másik vállát, de semmi. — Nyikkanj már, ha benned még a lélek! Közelebb lépett a két bíró is, nagyon oda volt már mindkettő. A hűvősfalvi letérdelt és ráhajolt Simenre, lélegzik-e még a szerencsétlen. — Lélegzik, a szíve is ver! — kiáltott fel mérgesen. — Csak elalélt. Ez valami rosszban sántikál, meglátjátok! — Meg akar lógni az imposztor — szögezte le a naposfalvi bíró. — Nem
