Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - Rácz Olivér: Szamárköhögés (elbeszélés)

olvasmányai legérdekesebb, leglebilincselőbb részleténél zavarták meg. S ez majdnem minden séta alkalmával bekövetkezett:

— Ide gyere! — reccsent rá Wiesner Maca szigorúan, különösen olyankor, ha idegenek, kiváltképpen, ha férfi nembéliek sétáltak el mellettünk (a korosztály nem számított, illetve úgy tíz és ötven között mozgott a bő korhatár), mert Wiesner Maca fölöttébb szerette fitogtatni a nagylányos fölényét és uralkodni vágyó hajlamait. Ha másképpen nem tehette, legalább a kis Kópé kujonéroz- gatásával. — Ide gyere, de máris!

Világos, hogy Kópé ilyenkor morcos lett, megsértődött, s meglehetősen gyakorta előfordult, hogy amikor pórázon vezették, rángatta, bosszúból úgy tett, mintha rosszul célozta volna meg az éppen soron lévő fatörzs tövét, és bizony odafröccsentett egy kurtát. Nem értettem, minek erre szót vesztegetni; megtörtént máskor is. A felnőttek néha igazán érthetetlenül felesleges dolgokról fecsegnek.

Csak akkor kezdtem ocsúdni, amikor a következő pillanatban váratlanul megszólalt Wiesner Maca, aki szokása szerint az erkélyt a szobától elválasztó lépcsőfokon ülve majszolta a dinnyéjét. A fejét ingatva, pimaszul, fölényes hangon szólt közbe, akár egy felnőtt a felnőttek között, egyenrangú félként.

„Bizony”, mondta bólogatva, dinnyétől maszatos szájjal, magyarul. „Bizony. De azért ne tessék megverni a Tyutyut...”

„Nem értem”, mondta anyám zavartan, németül, Wiesner néni felé fordulva. „Nem értem. Ilyesmit még sohasem csinált...”

Én sem értettem.

Az egésznek semmi értelme sem volt.

És lám, Wiesner néni mégis elhitte és hallgatólagosan talán már a mamám is, noha az arcán látszott, hogy erősen töpreng a dolgon.

Wiesner nőni félreértette a hallgatását, mert gyöngéden oldalba lökte anyámat.

„Ugyan”, mondta Wiesner néni. „Ne is beszéljünk róla többet. Pajkos gyerekcsíny.” Aztán megnyugtatóan megismételte: „Csacsiság. Pajkos gyerekcsíny ...”

De én nem tartottam annak; egyszerűen értelmetlen butaságnak tartottam. S ráadásul ezt a „pajkos gyerekcsínyt” nem is követtem el.

Az egésznek semmi értelme sem volt. Ültem és bámultam.

Az is csak utóbb jutott eszembe, hogy lám, Wiesner Cica sem sietett a segítségemre, hogy hiszen az egész nem is így történt... Vagy legalább azt beárulhatta volna, hogy az egészet Maca kezdeményezte, meg hogy megint nem volt rajta bugyi... Mindössze a „Bizony! De azért ne tessék megverni a Tyutyut!” szavakra pillantott egy futó szemvillantással felém, aztán elmélyülten ő is a dinnyéje fölé hajolt. Ott kuporgott az erkély egyetlen, ócska nyugágyában, ölében a tányérjával és buzgón kanalazgatta a kantalupot.

Ezt sem értettem: általában viták, nézeteltérések, szülői korholások esetén mindig összetartottunk mi ketten, „gyerekek”, a már majdnem felnőttnek számító Macával szemben. Olyankor is, vagy talán olyankor a leginkább, valahányszor mi voltunk a ludasak: hadd igya meg Maca a dolgok levét — mi a fenének vág fel olyan fennen azzal a csuda „nagylányságával”? Ezúttal azonban Cica csúful cserben hagyott, és én nem tudtam, miért.

Utóbb mégis megtudtam, de csak hetekkel a történtek után, Wiesnerék gázgyári udvarán.

Anyám később egyetlen szóval sem hozta elő az esetet, bölcsen napirendre tért fölötte, valószínűleg élt a gyanúperrel, hogy a dolog nem egészen úgy játszódott le, ahogyan a Wiesner Maca-változat beállította: meglehetősen félszeg, túlzottan szemérmes, szégyenlős gyerek voltam én még azokban az időkben, nem tartotta valószínűnek, hogy csak úgy, minden különösebb ok, cél,