Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - Rácz Olivér: Szamárköhögés (elbeszélés)

szándék és beveztés nélkül odaálltam volna fatörzsnek használni Wiesner Maca lábszárát. (Mondtam már, hogy nem is tettem meg: sem a lábszárát, sem a térdharisnyáját — semmijét sem illettem a szóban forgó, illetlen cselekedettel.)

Anyám nem szólt, így aztán lassan én is megfeledkeztem az egészről. Amint már említettem, csak hetekkel később, a vakáció utolsó napjaiban, már odahaza, pontosabban Wiesnerék gázgyári udvarán, ahova az előző tavasztól kezdve rendszeresen játszani jártam — majd erre is sor kerül, hogy miért — csak akkor ötlött váratlanul az eszembe:

— Miért mondtad a mamádnak, a nyaralásunk alatt, a fürdőben, miért mondtad azt, amit mondtál? — támadtam neki Macának, miközben abban versenyeztünk, ki tudja helyből, nekifutás nélkül, puszta, nyitott tenyérrel történő indítással magasabbra felhajtani a karikáját a gázgyár salakhányójának szépen elegyengetett, meredek oldalán.

Természetesen Maca karikája ért fel a legmagasabbra, noha mindhármunknak egyforma, szép piros karikánk volt. (Wiesner bácsi ajándékozott meg velük bennünket, amikor az egyik hét végén meglátogatta a családját a fürdőhelyen. Az egyik héten ő látogatott meg bennünket, a másik héten az én papám: váltogatták egymást. Maca eleinte fanyalogva forgatta a karikáját a kezében, bántotta az önérzetét, hogy az apja velünk egy színvonalra és korcsoportba rangsorolta. Utóbb azonban remek mutatványokat gyakorolt be a karikájával és — különösen, ha felnőttek vagy nálunk, mármint nála idősebb fiúk tűntek fel a közelünkben, előszeretettel produkálta magát művészetében. Hula-hulázni is tudott a karikájával.)

A salakhányó-versenyben Maca verhetetlen volt. Ismert egy fogást, amitől a karikája simán, billenés nélkül, nyílegyenesen iramodott fel egészen a domb tetejéig, s onnan, mintha rugó lökné vissza, ugyanolyan simán, nyílegyenesen perdült alá, Maca kezébe.

— Miért mondtad a mamádnak a nyaralásunk alatt azt, hogy — mi a fene jutott az eszedbe?

Ügy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. Valami kis varat piszkált a térdén a körmével. „Nagylányos” ambíciói ellenére örökké varas volt a térde.

De később, amikor orvul oldalba billentette a karikájával Cica felfelé iramodó karikáját — akkor éppen Cicának sikerült volna első ízben egészen a salakhányó tetejéig felkergetnie a karikáját, és Maca szándékosan elütötte a biztos sikertől, Cica elárulta:

— Azért mondta, mert a mamánk észrevette, hogy nedves a harisnyája szára. Attól volt nedves, amikor állva utánozta a szekérdübörgést. Ezért — mondta dühösen. — Hogy ki ne kapjon, amiért megint nem volt rajta bugyi — árulkodott villámló szemmel. — Hazudott. Mindig hazudik. Egyszer, még valamikor a nyár elején, azt hazudta a házmester nénink lányának, hogy Badocsi bácsi, aki a salakot szokta kifuvarozni a kemencéből, becsalogatta a raktárba, és ott mindenféle disznóságokat mesélt neki, meg illetlenségekre akarta rávenni. De a házmester néni lánya megmondta anyának, anya szólt apának, apa pedig nyomban kirohant, megkeresni Badocsi bácsit. De Badocsi bácsi azon a héten nem is volt munkában: szabadságon volt. Akkor azt hazudta, hogy összetévesztette Badocsi bácsit egy másik bácsival, de annak nem tudja a nevét. Apa akkor már nem hitt neki, rettenetesen összeszidta, és Maca aznap nem kapott süteményt, gyümölcsöt, sem ebédre, sem vacsorára. De anya mindig mindent bevesz tőle. Pedig mindig hazudik. Én megmondtam volna az igazat, tudod, hogy mitől nedves a harisnyája szára, de akkor ő is beárult volna, hogy én is dübörögtem — fakadt ki Cica még dühösebben. — Ezért.

Annyi időm sem volt, hogy utánagondoljak a dolgoknak — micsoda aljasság Macától!... De Cicától sem volt szép, hogy benne hagyott a pácban! —