Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - HOLNAP - Szabó Lilla: Születésnapi köszöntő helyett (Albrecht János hetvenéves)

elemzésén keresztül közelíti meg az alkotás folyamatának ős a művészet mibenlétének szüntelenül izgató kérdését, hanem a zene, a festészet és az irodalom együttes értelmezésén át beszél az egyes jelenségekről [Gondolkodási folyamat-e az alkotás?; O tempóra, o mores!; A művészeti emocionalitás kérdéséhez; A téma szélesebb és tágabb felfogásban s a stílus kérdése; Elmélkedések a jelentésről; A műalkotás tartalma és formája — másodlagos tartalom; Funkcionalitás és logika a művészetben; Tehetség és médium stb.). Számára a művészet egy és oszthatatlan, mert az alkotás indulásának folyamata (az idea, a gondolat megszületése) éppúgy, akárcsak végső küldetése, azaz a közlés igénye bármely műfaj esetében ugyanaz. A különböző műfajok már egy szekundér (a médium és annak törvényszerűségei által determinált) folyamat kiváltotta különbségeket takarnak.

A szerző eszménye az élet értelmét, lényegét minduntalan megragadni és megismerni kívánó művészet. „Beismerem — vallja Albrecht János a könyvét bevezető sorokban —, hogy csodálatom nemcsak a művészethez kötődik, hanem nagyrészt ahhoz az ősforráshoz, amelyből az születik

— az élet teljes egészéhez. A fő hangsúlyt azokra a területekre helyeztem, ahol a művészet és az ember kapcsolata megvalósul. A művészetek ábrázolási mechanizmusának vizsgálata fontos szerepet kap itt, mert éppen ez a mechanizmus tárja fel a legjobban azt, amit az ember közvetlen és közvetett környezetéből merít, valamint azt, hogy ez a környezet miképpen jelenik meg a művészeti átértékelés során.“ Az alkotói és befogadói tényezőket lépésről lépésre elemezve állandóan felhívja a figyelmet a művészet törékeny voltára és az időálló alkotások értékének törvényszerűségeire. A problémák lényegi alapkérdéséhez nyúl mindig vissza a művészet törvényszerűségeinek értelmezése és pontosítása érdekében. Hatalmas tudásanyag, pedagógiai és előadói gyakorlat birtokában mindig a konkrét jelenségekből ' és példákból indul ki. Éle- szemmel választja ki a művészet sorsfordulóit, megújulásának vagy stílusváltásának mozzanatait és azok mibenlétét (a zenében pl. Debussy, Schön- berg vagy Bartók újszerűsége, a folklór, a romantika és a neoromantika, a dode- kafónia szerepe; a festészetben a perspektíva megjelenése a reneszánszban, vagy épp ellenkezőleg, a kiküszöbölése iránt jelentkező igény a századvégen, Matisse jelentősége stb.). így az elméleti szintézis nála a gyakorlatban, magában az életben tapasztalt — az emberi pszichikum és gondolkodás, valamint a társadalmi átöröklő- dések folyamán törvényszerűen kialakult és létrehozott — összefüggések elemzésével, történelmi fejlődésük nyomon követésével jön létre.

Az esszégyűjtemény tulajdonképpen két részre osztható. A kötet huszonkét fejezetében fogalmakat és jelenségeket tisztáz és pontosít, hogy azok definíciószerűen megfogalmazott tanulságain és megállapításain keresztül a művészet értékének és küldetésének világunkban különösen bonyolult kérdéséhez és a lehetséges megválaszoláshoz vezesse el olvasóját. Az Ember — társadalom — művészet és A művészet ideje — jelen, múlt és jövő című két utolsó esszében veti fel a szerző azokat a problémákat, amelyek őt mint alkotó embert a legintenzívebben foglalkoztatják. Az e fejezetekben megfogalmazott kijelentéseit művészi hitvallásaként értelmezhetjük. Kiindulva abból a gondolatból, hogy „tradíció nélkül nincsen haladás, mert a haladás az adott helyzet legyőzése, amit viszont csak a hagyomány közvetíthet”, megállapítja, hogy századunk művészetében, miután a szubjektum mint protagonista megszűnt érdekes lenni, csupán az ábrázolás eredetiségét tolerálták. Ennek következtében viszont az alkotás módozatai és módszerei, a művészeteken kívüli racionális segédelvek alkalmazása, a kompozíció formai birtoklásának bizonyítása felé tolódott el a hangsúly. A modem festészet egyre inkább aforisztikus jelleget öltött. Az ötlet egyedülállóságát minden egyéb rovására kezdték el hangsúlyozni. „Ez olyan redukció — írja Albrecht János —, amit már nem lehet tovább fokozni, mert minden további lépés a művészi ábrázolás molekuláris struktúráját veszélyezteti. A részek további bontása már magát az idea lényegi magvát érintené, azaz a művészi szintaxis alapsejtjét — ez pedig a jelentés alapelemének kizárásához vezetne.“ „Egy biztos — írja másutt, az előbbi gondolatot folytatva —, a művészet számára a legnagyobb veszélyt az új és az eredetiség iránti hi- pertrófiásan megnövekedett igény jelenti. Ez lehetetlenné tette egy stílusrendszer stabil alapjainál való megmaradást, miután minden kontinuitást mint kellemetlen, nem kívánt kötöttséget elutasított. Zavaró