Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - HOLNAP - Szabó Lilla: Születésnapi köszöntő helyett (Albrecht János hetvenéves)

tényezőként fogták fel a mű kötöttségét ... Tilossá vált valamennyi olyan korábbi művészeti eljárás, amely elhasználódott stíluselemekkel, módszerekkel ébresztett asszociációkat, s nemkülönben a művészeti ideára is az »egy helyben topo- gás« és az »elmaradott tradicionalizmus* bélyegét ragasztották.” Albrecht szerint ,,a jelentésegységek szétdarabolásával az objektum asszociációs területeit annyira elválasztják, hogy a befogadó tudatában az újraszintetizálás csak nagyon nehezen következik be. Spekulációs módszerek jelentek meg, amelyek tagadják a művészeti ábrázolás immanens törvényszerűségeit, és a műalkotás hatásának lényegét nem az ábrázolt eredményben, hanem magában az ábrázolási módban, tehát a technológia síkján keresik“. A művészet jövőjét kutatva megjegyzi, hogy ez a kérdés a szociológia és a filozófia legösszetettebb problémái közé tartozik. „Ami bizonyos, az két egymásnak ellentmondó, egymást kölcsönösen kizáró tézis érvényessége. Eszerint a fejlődés eddigi irányvonala járhatatlan, a visszatérés lehetetlen. Talán egy új kezdet abszurduma és egy új szintézis lehetősége, új vagy már létező elemek új értékké való összekapcsolása marad csak hátra.”

Albrecht János a megújulás lehetőségét a művészet sajátos törvényszerűségein alapuló új szintézisben látja. E törvényszerűségek legalapvetőbb tétele a hagyományokra épülő kommunikációs nyelv követelményének betartása. Több oldalról megközelítve ezt hangsúlyozza újra meg újra. „ . . . a művészetnek ismert, a tudatban stabilizált alapelemekből kell kiindulnia, azokból tehát, amelyek a társadalmi tudat tárgyai vagy jelenségei. Ez azt jelenti, hogy minden művészet feltételezi a társadalmilag megszerzett és elfogadott pozíciókat. Ez a művészeti kommunikáció kiindulási alapfeltétele.“ Véleménye szerint szétesik az ezt nélkülöző mű. Az élet, a társadalom, az egyén és a művészet el- választhatatlanságát és egyben azok egymásra utaló „megmérettetését” fejezi ki akkor, amikor az elsősorban a képzőművészetben és a zenében eluralkodott teljes kötetlenséget a célok és feladatok nélküli üres élethez hasonlítják. „Az ember számára csak az az igaz, amihez köze van, amit a maga élménykörén keresztül be tud

azonosítani. Csak ott ember az ember és azonos ömagával“.

A művészen idő — jelen, múlt és jövő című írásban ezt a banálisnak tűnő, de megdönthetetlen igazságot jelenti ki Albrecht: „Az élet az életből, a jelentés a jelentésből nő ki.” Nem véletlenül idézi több alkalommal is Thomas Mann Doktor Faustusának gondolatát, miszerint minden akkord magában hordozza teljes történetét. Némi iróniával jegyzi meg egy helyütt, hogy „Az igazság ismerete nélkül nem lehet hazudni“. „Az elért eredmények, pozíciók meghaladása — főképpen a modern művészet megszületésétől kezdve tapasztaljuk ezt — sohasem a nem ismerésből (a nem tudásból) fakadt, hanem mindiga dialektikus tagadás tudatos indítéka segítette elő az új kifejezési területek és az új szempontok érvényesülését. A művészet történelmi fejlődési folyamatában az elért eredmények (amennyiben a kontinuitás zavartalan volt) újabb művészeti alkotások előfeltételévé és egy-egy újabb művészeti idea [gondolat) részeivé váltak. A természetes evolúció folytán általában kizárható a már meglevő dolgok mechanikus tagadása vagy annullálása” — fejti ki Albrecht. Majd így folytatja: „ ... minden eltérés a dialektikus tagadás jellegével bír; ennek alapján keletkezik az új, amely elkerülhetetlenül a (tagadás) tárgyát is magában hordozza — ami természetszerűen egyúttal azt is jelenti, hogy a művész sem nem zárhatta ki, sem nem hagyhatta azt el.“ Akár a művészeti idea, a médium, valamint a befogadás összefüggéseiről, akár konkrétan a zenei interpretációról, vagy az improvizációról, a partitúráról, a témáról, forma és tartalom viszonyáról ír a szerző, elemzéseit mindig áthatja a gondolat: amint a múlt megfogalmazódik a mában, úgy a ma is egy következő időszak talaját képezi. E felelősség tudatában jelenti ki, hogy „nem az a fontos, hogy mi a kiindulásunk tárgya, mely jelenség, hanem hogy általa mit akarunk mondani, az a tertium comparationis, amely irányba szavunk mutat”.

Nem adott könnyű olvasmányt kezünkbe Albrecht János professzor. Szavaiban, tanításaiban a múltért és jövőért szőlő elkötelezett felelősséggel ír. A mában ő Pozsony kulturális életének, múltjának és jelenének egyik őrzője. /Opus, Bratislava 1986/