Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - HOLNAP - Szabó Lilla: Születésnapi köszöntő helyett (Albrecht János hetvenéves)
Szabó Lilla Születésnapi köszöntő helyett A pozsonyi Káptalan utca egyik házának lakója, Albrecht János violaművész, zene- pedagógus, zenetudós és esztéta 1919-ben született. A szlovákiai zenei élet ismert személyisége, a Musica Aeterna kamara- együttes alapító tagja és vezetője számos kiváló művész zenei pályáját indította el. Tanított a pozsonyi művészeti akadémián és konzervatóriumban, a nagyszombati pedagógiai főiskolán, de tanítványainak vallhatják magukat sokan azok közül is, akik a művészet más területein találkoztak vele. A zenei stílusokról tartott előadásai alapján született meg Podoby a premeny barokovéj hudby (A barokk zene formái és változásai) című, 1982-ben megjelent könyve. A 17. és 18. századi zenén kívül a szerző mélyrehatóan foglalkozik korunk zenéjével is. Gondolkodását és művészeti orientációját meghatározta, hogy édesapja, Albrecht Sándor, az ismert pozsonyi zeneszerző és dirigens Bartók Béla barátja volt. Elsősorban az ő művészeti hatásukra vezethető vissza Albrecht János most megjelent könyvének egyik alapgondolata, miszerint a művészeti megújulás csakis a régi értékek talaján jöhet létre. E szemléletének kristályosodását csak erősítették századunk gyakori értékrombolásai. A 20. századi történelem is közrejátszott abban, hogy a szerző különböző megközelítésekben újra és újra hangoztatja az értékek tiszteletének fontosságát. A művészetekről, a művészet feladatáról, az alkotásról és az értékről szóló teóriák századunkban és különösen napjainkban csillapíthatatlan vitákat kavarnak. A stílusok gyors változása, a gyorsan kimerülő művészeti hatások, valamint az epl- gonizmus hosszabb távú továbbélési lehetősége (kelet—nyugati és nyugat—keleti művészeti hatások) mélyítik a más-más értékeket képviselő generációk közti szakadékot. A századunk művészetéről vallott nézetek egyikét képviseli Albrecht János. Az Opus zeneműkiadónál megjelent könyve, az Eseje o umení (Esszék a művészetről) az alkotásról, a művészetről, az emberről, a társadalomról, pontosabban azok egységes, különválaszthatatlan voltáról szól. A látszólag szabadon egymás után fűzött esszék szigorú logikai szerkesztési sorrendnek, pontosan felépített gondolat- menetnek vannak alárendelve. Minden egyes fejezetben kérdez, állít és bizonyít — s a kötet végén érezzük: korunk művészetéért kérdez, állít és bizonyít, miközben egy könyvet írt a bizonyításért. Ekkor válik világossá, hogy elemzéseinek hátterében a mai művészet válsága, e válság okainak keresése húzódik meg. Kötetének végső kicsengése az az állítás, hogy a művészetek számára az egyetlen járható út a művészet sajátos törvényszerűségeinek betartása. A szerző a műalkotás mibenlétét ős értékét meghatározó művészeti nyelvi rendszer törvényszerűségeit fogalmazza meg a lemeztelenített, tényszerű címek alatt IGondolkodást folyamat-e az alkotás?; Geometrizáció a képzőművészetben — fejlődési paradoxon; Tudományos perspektíva a festészetben; Komoly és könnyű zene; A zenei interpretációról; Szigorú formák a zenében; Elmélkedések a jelentésről; Tradíció és stílus; Megismerés, elsajátítás és továbbadás stb.). Olyan címekkel és témamegjelölésekkel találkozunk, amelyek ritkán tűnnek fel az esz- széirodalomban. A. Cantortól kölcsönzött mottója, miszerint „A lelket egyazon mértékben lelkesítheti a tudomány és a művészet“ — jellemzi Albrecht művészetszemléletét és alapfelfogását. írásai a zene, a képzőművészet és az irodalom egzakt és egységes megközelítését célozzák. Már a fejezetcímekben kizárja a tágabb jelentésű fogalmak „könnyed” összekapcsolását. Az esztétika, az alkotáslélektan, a művészetpszichológia, a művészet- és zene- történet, valamint a filozófia szakirodaimának általánosító megállapításait iá kerüli. Nem egyetlen műtárgy vagy műfaj
