Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)

járatni kezdte a lapot, ezerkilencszáznegyvenben [vagy harminckilencben?], az még „békebeli” Magyar Cserkész volt, abban még sűrűn jelentek meg Márton Lajos rajzai — A szentandrási fiúkat is ő illusztrálta; akkor habarodtam bele a cserkészetbe —, mondom, jobb szerettem volna én is a faágak között tanyázni, de a legéndi kert végében álló diófa alig egy méterre a földtől már koronába ment át, s olyan-amilyen szálláshellyel talán a legalsó vastag ága ha szolgálhatott, ám azon is csak nagy üggyel-bajjal sikerült volna összeeszkábálnom valamiféle padlót, s az ezáltal keletkezett munkatöbblet se hozta volna meg a várt eredményt, hisz nem a fa koronájában magasan megbúvó, a beavatatlan szem előtt elrejtve maradó vagány kis menedék jött volna így létre, hanem egy vállvagy mellmagasságban már messziről ordító selejt), de ahogy a preparátorko- dásomnak, az indiánsátor-építő kedvemnek is mihamar vége szakadt, alighanem azért, mert rájöttem, hogy ami a kezem alól kikerült, távolról sem olyan, mint az igazi, a képzeletem jócskán fölülmúlta a valóságot, akkor meg minek erőlködjem, ha azt, amit a képzeletem a magáévá tett, a valóságban utolérni nem tudom, és ez mindenre vonatkozik, „nagy” és „kis” dolgokra egyaránt (mert ki a megmoondhatója, hogy mely dolgok nagyok, és melyek kicsinyek?), vonatkozik ez erre az egész rohadt életre, amely tele van csapdákkal, buktatókkal, „Glória szálljon a mennybe feeel”, és amikor Páprágyról gyalog mentünk hazafelé Anyuval a front elvonulása után, de még a háború vége előtt, Tarajoson is megálltunk, Anyu egyik régi varrónő ismerősénél (távoli rokonánál?), bécsi nő volt, ha jól tudom, és roppant ideges, hisztérikus alkat, amikor lefekvéshez készülődtünk, akkor is a férjét szekálta, zavarta ki az éjszakába a katonák szervezte munkaszolgálatra, de rám nem ez hatott igazán, hanem Anyu bérma- anyjának a lánya, mert azok is ott voltak, vagy heten voltunk abban a szobában, az Anyu bérmaanyja a velem szemközti ágyon ült és vetkőzött, én már feküdtem a nekünk —Anyunak és nekem — kijelölt ágyban, az Anyu bérma- anyjának az ágyáig nemigen hatolt el a lámpa fénye (nem asztalra állított petróleumlámpa volt?), de azért a félhomályban is lehetett látni a két ernyedten lecsüngő mellet, de nem ez az érdekes, hanem az, amikor Anyu bérma- anyjának a lánya is vetkőzni kezdett, ő annak az ágynak a közelében állt, amelyikben én feküdtem, talán egy méterre a lábamtól, Anyu meg ült az asztalnál, még beszélgettek, s bérmaanyjának a lánya — úgy huszonöt és harminc közötti szép asszony, a férje katonatiszt valahol (hivatásos? vagy tartalékos?), a kisfiúk itt van az anyjával, már alszik a lábánál levő ágyban — lassan hántja le a ruhát magáról, már csak valami kombiné van rajta, valami kötött holmi, amely szorosan rátapad a testére, aztán annak az alját is fölhúzza, és kissé letolja az alsónadrágját, ott, az asztal és az én ágyam között, a lámpa fénye a hasára esik, valami pántokat szed ki onnan alulról, sötét szőrcomó bukkan elő, aztán lassan, komótosan vakargatni kezdi azt a szőrös testrészt, „s jöjjön a földre a bé-é-ke, és az emberi szívbe a jóakarat”, — Vigyázz — szól rá az anyja, — ott a gyerek! —, mármint én, hisz a fiatalasszony kisfia már rég alszik, s az különben se láthatna semmit, mert az anyja háttal áll neki, én azonban oldalról látom, persze leeresztett szempillák mögül, a szőrös altestével elfoglalt szép asszony oldalvást rám néz — Alszik —, mondja nyugodtan, és zavartalanul vakaródzik tovább (a fantáziám itt megkockáztat egy vakmerő föltételezést: hátha nem is volt olyan nyugodt az az „Alszik”, hátha valami tudat alatti — vagy tudatos — kéjvágy parázslóit benne, hátha megérezte az a szép fiatal asszony, hogy én nem alszom, hanem gyönyörködöm benne, sőt, hátha csupán azért rendezte ezt az egész bemutatót, hogy évekre, évtizedekre szólóan magára vonja a figyelmemet, pár perccel azután, hogy a nővérét, aki egy a közelükben becsapódó bombának esett áldozatul, szentként emlegette), „á-á-á-á-ámen, á-á-á-á-ámeeeeeen ..