Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)
— Gyerünk — mondta Hulló Gally, és fölállt. Egy ágdarabbal szétkotorta a hamut, az abban még pislákoló parazsat elnyomta, majd a cipője sarkával beletaposta a földbe. Én is fölálltam. — Kimegyünk az újvári útra, majd csak akad valami fuvar — mondta a főnök. — Kaját hoztam, itt van a tarisznyában. Nem vagy éhes? — Még bírom — feleltem, és elindultunk a parton a híd felé. Megint a hatalmába kerített az a szorongató érzés, amely akkor szokott eluralkodni bennem, amikor nem tudok különbséget tenni valóság és képzelet között. A Szent András monumentális tömbje fölött az október végi napfényben hirtelen mintha Zab Mihályt láttam volna, a Magyar Cserkészből ismerős Sinka- ballada hősét, ahogy ott áll és tűnődik, élő mementóként, a varnyúdi szélben, persze az ugyancsak cserkészlapban látott Muhoray-illusztráció nyomán, ökrök imbolygó lépteit ellenpontozva szilaj lakodalmas kocsi úszik a levegőben, és mi ott állunk Anyuval Besztró néninek, a legéndi bejárónőnknek a temetésén, akinek bokában ki volt ficamodva a lába, aki fekete, fűzős egész cipőt viselt, akinek a munkájával Anyu olyan elégedett volt (talán csak egyszer hallottam, hogy megszidta, akkor, amikor az egy fej nagyságú széndarabot dugott a batyujába, akkor is csak azért szidta meg, mert kérdezés nélkül akarta elvinni a szenet), aki csak törve beszélt magyarul, s ha a férje — ivott szegény, talán hogy elfelejtse a gondjait — vagy valamelyik gyereke — hogy hányat szült, nem tudom; amikor nálunk dolgozott, vagy fél tucat élő gyereke volt még, arcukon a tuberkulózis piros rózsáival — fölkereste őt munka közben, szlovákul társalogtak, az egész Besztró családban az asszony látszott a legállóképesebbnek, s mégis milyen hamar elment ő is (Tulajdonképpen mi okozta a halálát? Ha ő is tébécés volt, hogyhogy Anyu mégis fölfogadta? Hisz Anyu — akárcsak Ömama — úgy rettegett ettől a betegségtől!), a szegényházban laktak, abban az udvarban, amelyben a községi bikák és csődörök istállója volt, abban az öreg, alacsony, nyirkos-dohos, egészségtelen épületben, amely a község koldusainak is hajlékul szolgált, és Besztró néni temetésén a béna kezű Kreibich úr is részt vett, akinek pár évvel előbb még üzlete volt Pozsonyban (vagy Pozsony környékén), de akit szintén kitelepítettek Szlovákiából (vagy annak a hitleri Németországhoz csatolt részéből), aki nagy pléhdoboz savanyúcukorkát hozott nekünk (vagy valami mást) a még meglévő készletből, ha valamilyen ügyesbajos dologban Apuhoz fordult, s talán mások is voltak a temetésen olyanok, akiknek néhány évvel előbb el kellett hagyniuk Szlovákiát (vagy annak a Harmadik Birodalomhoz csatolt részeit), és én nem tettem semmit a Besztró családért, se a község koldusaiért, se a bögölyösi — meg a többi majorban élő —■ cselédekért, béresekért, ágrólszakadtakért, akik a legéndi szegényházhoz hasonló épületekben laknak már ki tudja mióta, és engem nem vittek el a leventékkel, hogy hadba vessenek (az áglegéndi kántorról mondta Apu, arról, aki a Prefációban olyan gyönyörűen kísérte az öreg plébánosunk énekét, hogy az emberben megállt az ütő, s aki mellesleg leventeoktató Is volt, őróla mondta Apu, hogy a reá bízott csapatot pisztollyal a kezében gázoltatta bele a jéghideg vízbe, amikor a nyugat-csehországi Éger, azaz Cheb felé vonultak), nekem nem volt részem bombatámadásban, én nem kaptam légnyomást, még csak a frontot se láttam átvonulni, se halottja, se hős túlélője nem vagyok a világháborúnak, én többnyire csak ábrándoztam, Györgyiről, aki aligha lesz valaha is az enyém, Esti Csicsergésről, aki mást szeretett, s aki már csak a múlté, lányokról, asszonyokról, akiket talán csak képen láttam, mint ahogy a madarakról is ábrándozni szerettem leginkább, könyvekben olvasni róluk, nézegetni a képeiket vagy a kipreparált testüket, esetleg megbámulni egy-egy véletlenül vi
