Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)

volna, az öreg pap orgonakísérettel énekelte végig, s ez valami olyan fönséges volt, hogy az emberben megállt az ütő... <a somalegéndi kántor sohase kísérte így a papot; valahol mintha azt hallottam volna, hogy a Prefációt nem is volt szabad így ,,előadni”>]) ... és eszembe jutott a szegény kis veréb a legéndi községháza padlásán, a Haza Bölcsének és az öreg Ferenc Jóskának több-, valamint az aggastyán Kossuthnak egyszínnyomású, életnagy, fénykép után készült, berámázott arcmása közelében (vagy a Deák-portrénak festmény volt az eredetije? — bennem mindenesetre ez a kép hagyta a legmaradandóbb nyomot], s valamivel távolabb attól az ugyancsak berámázott, de kis méretű színe- zettrajz-reprodukciőtól, amely szintén a Monarchiára emlékeztetett, de már nyilván a csehszlovák érából került ide, mert a rajta pöffeszkedő, nádpálcát suhogtató, villogó szemű, nagy pocakú, szúrós bajszú iskolamester, aki Hungária térképe előtt, „Magyarország a szabadság szigete” fölirat alatt szlovák darócviseletbe öltöztetett nebulókat kommandírozott, félreérthetetlenül az erőszakos nemzeti asszimiláció politikáját volt hivatva megtestesíteni (az a szegény kis veréb, amelyet olyan könnyű volt megfognom, hisz alig tudott még röpülni, csak kuporgott a markomban, csak dobogott az a csöpp szíve, és én nem tudtam, hogyan öljem meg, hogy lehetőleg meg se sértsem a tollait meg a bőrét, végül, hosszas tétovázás után, addig szorítottam az ujjaimmal a nyakát, amíg meg nem fulladt, majd Tasnádi Kubacska András könyvének az útmutatása szerint megnyúztam, talán preparáltam is valami módon, bár az állatpreparátumok készítéséhez szükséges kellékekből jóformán semmi sem állt a rendelkezésemre, a kitöméshez se volt megfelelő anyagom, vattát gyömöszöltem a pici bőrhüvelybe, ám az is elfogyott [vagy csak spóroltam vele?], és összelapult a kis test, mintha ezzel is figyelmeztetni kívánt volna a kettőnk közt fönnálló óriási méretkülönbségre, és nagy-nagy lelkiismeret-furdalás lopakodott belém, hosszú évtizedekig tartó, és végképp elvette a kedvem a további preparátorkodástól) ...és a diófa a legéndi kertben, egészen hátul, a posta udvarától elválasztó kerítés mellett (egyszer, amikor a csaknem mindig részeg állatorvos még csak udvarolt a Vaszary Piri-kinézésű korosodó postamesternőnek, a kerítés deszkái között meg akartam lesni és ki akartam hallgatni őket, amint ott enyelegtek a postaudvar szélén zöldellő növényzet lombsátrának a takarásában, de bizony csalódnom kellett, mert nem sokat láttam-hallottam, s az a nem sok megfelelt a tisztességes társaságbeli kommunikáció szabályainak; az esküvőjükön én is ott voltam — Anyuval, a katolikus kántor feleségével meg más kíváncsiskodókkal — az evangélikus templomban, de a vőlegény hangos „Akarom”-ján kívül egyébre nem is emlékszem, arra viszont igen, hogy amikor a komáromi Szent Andrásban meggyóntam, hogy „protestáns istentiszteleten vettem részt” — mert ha a katolikus házasság szentség, akkor talán az evangélikus esküvőt is lehet istentiszteletnek minősíteni — a gyóntató pap [káplán] úgy kikelt magából, hogy szinte kővé váltam], de a diófánál maradva: elhatároztam, hogy csinálok magamnak sátrat, ha nem is szabályszerű wigwamot, de azért megpróbálom követni az indián sátor készítésének a leírását, amely A Sziklás-hegyek varázslója sárga papírú függelékében olvasható, és kaptam Anyutól egy kimustrált szalmazsákot, azt szétfejtettem, a rongyos részeit levágtam, a nem rongyos résznek mind a négy szélét behajtottam, beszegtem, a többrétű szegélybe lyukakat vágtam, befőzőspárgával azokat is jó sűrűn beszegtem, az így elkészített „sátorlappal” a kert végében lévő diófához mentem, s ott a félbehajtott „sátorlap” hajlatának két végét vastag spárgával a fa alacsonyan terebélyesedő koronájához kötöttem, a kétoldalt lelógó szárnyakat pedig széthúztam és kicövekeltem (jobb szerettem volna a fa lombja közé állítani a sátrat, mint ahogy a szentandrási srácok tették Szentiványi Jenő regényében, amelyet folytatásokban közölt a Magyar Cserkész, amikor Béla