Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)

túl elterülő város tornyait. És nem is olyan régen, talán a legutóbbi nyáron, amikor a vizsgákra készültünk, valahonnan erről a partról micsoda fényáradatban láttam a Szent Andrást! Nyilván délután volt, a nap nyugat felé Járt már, sugarai áttörtek a felhőkön, hatalmas legyezőként szétterülő fénnyalábok szigorú rendben, körülölelték a tornyokat, csak úgy ragyogott minden, amihez hozzáértek, szabályos félkör, dicsfény, glória, s ez a kép egy másikat exponál bennem, ami már nemcsak kép, hanem hang is, hangok dübörgése: „Fel, Mária tiszta leventecsapatja, szentek koszorús unokái! A hála a dalt ma magasba ragadja, szárnyalnak a hűek imái...” — kongreganista-avatás a zsúfolásig megtelt templomban, orgona, ének, tömjénfüst, oltáriszentség; vagy egy másik hangos kép, elsőáldozók bevonulása a legéndi templomba, a fehérruhások között a kántorék kisebbik lánya, és fölzúg a kórhs: „Glória szálljon a mennybe feeel, s jöjjön a földre a bé-é-ke, és az emberi szívbe a jóakarat, á-á-á-á-men, á-á-á-á-ámeeeen ...”; vagy a komáromi legényegylet épületének zsúfolásig megtelt nagyterme, mi, az énekkarok tagjai a színfalak mögött — a fölnőtt kórusban Sipi is ott várakozik —, a színpadon pedig a verejtékgyöngyös homlokát- arcát-nyakát törölgető Nyisztor Zoltán, a magyar ecclesia militans nagy tekintélyű egyéniségének, Bangha páternek a harcostársa, a Magyar Kultúra ffő? ] - szerkesztője szidja a kapcabetyár-romantikát, a rablőgyilkos-eszményítő irodalmat (a negyvenes évek elején vagyunk, ekkortájt jelentek meg Móricz Zsig- mondnak Rózsa Sándorról szóló regényei); Béla előfizetője volt a Magyar Kultúrának, de az „audiatur et altera pars” elve szerint más forrásokból is merített (egyszer például, amikor Legéndiből bebicikliztem Ispilángra, meghozatta velem az ottani könyvesboltból Sinka kétkötetes önéletrajzát, a Fekete bojtár vallomásait), általában sokkal többet olvasott, mint én, legalábbis sokkal módszeresebben, folyamatosabban, összefüggőbben, nem olyan összevissza kapkodva, innen-onnan belekukkantva. Igaz, ha most így utólag belegondolok, a negyvenes évek közepe felé, a háború utolsó szakaszában már a kor szelleme is sugallta az ilyen másra-is-figyelést: a Magyar Cserkészben is érezhető volt ez, a népi írók előtérbe kerültek — a cserkészlap egyik könyvlistája, amelyet falusi olvasók figyelmébe ajánlott, a háború után is megjelenhetett volna. Negyvenöt nyarán mégis szokatlanul hatott, legalábbis énrám, annak az áglegéndl fiatalembernek a megjelenése — tanítóképzőbe járt, vagy hová? —, aki nekünk, somalegéndi értelmiségi fiataloknak, diákoknak a magyarországi népi kollégiumok eszméit hirdette nagy hévvel. A Magyar Cserkésszel még tudtam tartani a lépést úgy-ahogy (benne inkább az utolsó időszakra jellemző elkatonásodás zavart), a népi kollégiumok agitátora azonban megriasztott. A cserkészlap utolsó számaiban a Fehér Szarvas-féle indiánpártoló mozgalmat is érte bírálat: az indián sejtek tagjai jobban tennék, ha kétes értékű, távoli célok felé tekintő, romantikus ábrándozás helyett idejüket, erejüket, munkakedvüket, emberbaráti érzelmeiket a hazai szegények, elesettek, segítségre szorulók szolgálatába állítanák. Béla igazat adott annak a véleménynek, s igazát rögtön példával is alátámasztotta: vajon a bejárónőnk sokgyerekes családjának, melyet szlovák létére kizsuppoltak Szlovákiából (vagy annak a hitleri Németországhoz csatolt részéből?), s amely a legéndi szegényházban húzza meg magát, miközben egyre másra szedi belőle áldozatait a tébécé, míg a családfő, talán menekvésből, ivás- nak adta a fejét, vajon ennek a családnak nem tartozunk-e legalább annyi részvéttel, annyi szolidaritással, mint az amerikai indiánoknak?

Katonák közeledtek a híd felől a parton.

— Ruszkik — jegyezte meg Hulló Gally némi rosszallással. — Alighanem fölszedhetjük a horgonyt.

Beljebb húzódtunk a fák közé, megvártuk, hogy elvonuljanak. Nagy hangerővel voltak, élénken gesztikuláltak, a folyót kémlelték. Egyikük-másikuk, akin