Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)
nem volt fölsőruha, derékig belegázolt a vízbe. Néhány perc múlva tompa robaj hömpölygött át a levegőn, s láttuk, amint a folyóból víztölcsérek szöktek a magasba. Hosszabb csönd után a katonák ismét kiabálni kezdtek. Többen is lehányták magukról a fölsőruhát, és futottak a hullámok közé. Csak akkor vettük észre, hogy a folyó színén, hassal az ég felé, döglött halak tucatja villog a napfényben. A katonák összeszedték a zsákmányt, majd fölöltöztek és elvonultak. Hulló Gally kihúzta a horgokat a vízből, eloldotta a madzagokat a fatönköktől, bokroktól, és visszacsomagolt mindent a kátránypapírba. Aztán, hóna alatt a göngyöleggel, elindult az ártéren a töltés felé. De amikor fölértünk a töltésre, megállt. ■— Itt a hadsereg — mutatott maga elé, s a szeme a Harcsás belsejét fürkészte. A távolban apró alakok mozogtak. — Talán mégiscsak jobb lesz a parton — mondta kisvártatva. Lementünk a töltésről, vissza az ártérre, de nem a Vág-, hanem a Nagy- Dunához. Egy darabig némán bandukoltunk a folyó mentén. — No, ez talán megfelel — parkolt le a főnök egy magas fáktól körülvett tisztás szélén. — Itt talán rakhatunk tüzet. Gyűjtöttünk egy kis rozsét, száraz füvet s néhány vastagabb ágat. Hulló Gally a tisztás közepén az acéllal és a kovával szikrát csiholt a taplóra, az izzó taplóval meggyújtotta a száraz füvet, az égő fűvel pedig a rőzsét. A vastagabb ágakat is a lángok közé dobta, aztán leültünk, és kezdődhetett a szertartás. A pipát a főnök tömte meg valami illatos fűkeverékkel, amit a tarisznyájában hozott magával. Amikor már égett a pipa, hatot szippantott belőle egymás után, s a füstöt az ég, a föld meg a négy világtáj felé fújta. Majd szótlanul átnyújtotta nekem a kalumetet. Én is megszívtam, én is hat irányban fújtam ki a füstöt, én is hallgattam. Aztán visszaadtam a pipát Hulló Gallynak. Ő néhány másodpercig csak nézte, mintha vizsgálgatná, majd lassú mozdulattal beejtette a tűzbe. Ijedten kaptam föl a tekintetem. Ö csak bámult a tűzbe, nem szólt semmit. Mindaddig ültünk így némán, amíg a kalumet egészen el nem hamvadt. Akkor azonban Hulló Gally megtörte a csöndet. — Zenden, a táborban utoljára Esti Csicsergés szívott belőle — mondta. — Esti Csicsergés... — visszhangoztam halkan. — Ki tudja, mi van vele? — Mit?! — kapta föl a fejét rémülten. — Hát te nem tudod? — Mit nem tudok? — néztem rá értetlenül. — Két hónapot töltöttél Üjvárban, és nem hallottad? — Mit nem hallottam? — kérdeztem fogyó türelemmel. — Azok az újváriak, akikkel együtt készültem a vizsgákra, nem ismerték. Ö polgáriba járt, nem gimibe. De az elemiből emlékezhettek volna rá, hisz egyidősek vagyunk. — Ja persze — mondta a főnök tétován. — Ö már polgárista volt, amikor a családjuk Újvárba költözött. Azelőtt máshol laktak. — Azért — könnyebbültem meg. — Már féltem, hogy nem is laktak Újvárban soha. Hogy csak halandzsa volt az egész. — Nem volt halandzsa — mondta a főnök. — De elemibe máshol járt. — Kis szünetet tartott, aztán mintha csak magának mondta volna: — Tehát nem tudod ... Hallgatunk. Kérdőn vizslattam az arcát. Nem szólt egy szót se. Most én törtem meg a csöndet: — Mi van vele? — Meghalt — válaszolta Hulló Gally alig hallhatóan. — Meg-halt? — meredtem rá dermedten. A rövid kérdés darabokban szakadt föl a torkomból, s hangom mintha idegen hang lett volna.
