Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)

— Mi van a többiekkel? — Kérdezte Hulló Gally. — Kivel futottál össze?

— Itt csak Távoli Hegycsúcs meg Ló Szőrén Gyerek töltött hosszabb időt — válaszoltam. — Együtt vizsgáztunk, de ők már hazamentek. Távoli Hegycsúcsék Magyarországon laknak, ők már nem jönnek vissza, Ló Szőrén Gyerek meg alighanem szögre akasztja a tanulást. A komáromi srácok közül Kaviccsal Játszó Vidra jelent meg a vizsgákon, meg Felemás Sastoll, a vidékiek közül Könnyű Mokasszin meg Gyors Pisztráng. Kis Sólyom is fölbukkant egyszer, de rögtön el is tűnt.

— De hiszen akkor csaknem teljes a létszám. Szélfújta Kócsag Dél-Komá- romban lakik, Figyelő Bölény apját meg, aki Tarajoson volt állomásfőnök, valahová vidékre helyezték. Ezek szerint csak Magányos Tölgyről nem tudunk semmit.

— Jaj, róla megfeledkeztem, öt is lehetett látni egy darabig, még szeptemberben. De aztán ő is kámforrá változott.

Valahol a Szent Anna utca tájékán jártunk. Hulló Gally megállt az egyik kapu előtt:

— No én itt lakom. Bújj be!

Kinyitotta a kaput, és bekalauzolt a virágos udvaron keresztül a házba. A diákszoba az utcára nézett. Nagy csöndesség borult ránk, mintha rajtunk kívül nem lett volna más élőlény a házban. Szemügyre vettem a falakon lógó néhány képet meg az asztalon heverő könyveket, aztán leültem. Holnapután, ha minden jól megy, én is átlógok — törte meg a csöndet Hulló Gally. — A háziéknak rokonaik élnek az Ipoly mellett. Az egyik rokonuk most itt van, holnapután megy haza. Megígérte, hogy ő majd átsegít.

Hallgattunk. Hulló Gally szólalt meg ismét:

— És te? Neked mi a terved?

— Én?... — késleltettem a választ kelletlenül. — Megpróbálom itt folytatni... Egyelőre... — Csönd. Majd: — Én is szívesebben átmennék, de a szüleim nem engednek — tettem hozzá mentegetőzve.

Hulló Gally föl-alá járkált a szobában. Hosszú másodpercek után mindössze ennyit mondott:

— Szóval... szétszóródunk ...

Megállt az egyik ablak előtt, mereven bámult ki a semmibe. Aztán hirtelen hozzám lépett, s a kezét rátette a vállamra.

— Mit csinálsz holnap? — A szeme fürkészőn mélyedt az enyébe.

— Holnap? — fordítottam el a tekintetem. — Szombat. Azt hiszem, semmit. Beiktatok magamnak egy plusz szabadnapot.

— Klassz! — vidámodott meg a hangja. — Tudod mit? Gyere ki velem a Harcsásba! Reggel leugrunk Komáromba, összegereblyézzük a srácokat, aztán kimegyünk. Elszívjuk még utoljára a pipát. Jó?

— Mehetek — hagytam rá némi habozás után. — Hol találkozunk?

— Az állomáson. Reggel nyolckor. Majd csak elcsípünk valami marhavagont.

— Rendben — álltam föl.

Hulló Gally kikísért a kapuig. Ott fölemelte a tenyerét, úgy jelezte, hogy indulhatok.

Elgondolkodva ballagtam arrafelé, ahol mi is albérletben laktunk Bélával. A plébániatemplom tornyában megkondult a déli harangszó. Kisvártatva a ferencesek templomának a harangja is rázendített, majd a kápolnáké is sorra mind. S akkor egyszerre csak, ki tudja, miért, váratlanul eszembe jutott, hogy valaki kimaradt a névsorból. Éva, akinek Hulló Gally az Esti Csicsergés nevet adta Zenden.