Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)
ív Hogy azon a szombaton mi is történt tulajdonképpen, arra már csak foszlányokban emlékszem. Reggel sikerült elérnünk egy személyvonatot, így hát nem marhavagonban, hanem ütközőn utaztunk Komárom-Téglagyárig. A Vág-Duna vasúti hídja romokban hevert, a téglagyári megálló volt a végállomás. Onnan gyalog bandukoltunk be a városba. Azazhogy nem is be, hanem csak a szélső házakig, ahol Felemás Sastollék laktak, a Vág-Duna Újvár felé eső partján. De mindez talán nem is lényeges. Mert mi maradt meg bennem mindebből? Valami kusza összevisszasága az akkor hallottaknak meg annak, ami még jóval ez előtt az ősz előtt hatolt belém: Szélfújta Kócsagék már rég nincsenek Dél- Komáromban, még az év elején, a hadak vonulásakor Nyugatra menekültek — ezt egyébként nem Felemás Sastoll közölte velünk, hanem az édesanyja; a fiú ugyanis Kaviccsal Játszó Vidra, Magányos Tölgy meg Gyors Pisztráng társaságában már átment Magyarországra, így hát a srácok „össszegereblyézé- séből” nem lesz semmi —; a Vág-Dunánál tovább nem is voltunk, Hulló Gally nem akarta közelről látni a várost, csodálkoztam rajta, hisz ő nyáron nem volt itt velünk, amikor ő megjött a fogságból, addigra itt már befejeztük a melót, akkor már Újvár volt az irány, s Hulló Gally mégse akarta közelről megnézni a várost, ahol pedig csaknem kétszer annyi ideig diákoskodott, mint én, mert ő már harmadikos volt, amikor én elsős, az ő első évei még amolyan békebeli, teljes tanévek voltak, szénszünetek meg korai évzárás nélkül, csodálkoztam hát, hogy ennyire nem nőtt a szívéhez ez a hely, vagy ki tudja, miért nem akarta látni közelről, beérte a Vág-Duna bal partján eléje táruló panorámával, a Szent András hatalmas kéttornyú tömbjének, a Rozália kupoláinak, a helyőrségi, a református, az evangélikus meg a rác templomnak, a városházának, a giminek, a Marianumnak, no és, persze, a Víztoronynak a délelőtti napfény szikrázásából kibontakozó látványával, s miután néhány percig szótlanul nézte ezt a képet, hirtelen elkapta róla a tekintetét, hogy — ugyancsak szótlanul — leszegett fejjel gyors hátraarcot csináljon, s elinduljon velem az út menti rézsűn le a Harcsás felé; aztán, már a folyó árterét szegélyező töltésen bandukolva — Hulló Gally még mindig némán haladt mellettem — a homlokom belsejének vetítővásznán mintegy kaleidoszkópban szemlélhettem a múltat, Fehér Szarvas könyvét, A Sziklás-hegyek varázslóját, amelyet —n— bácsiék hoztak Bélának (negyvenhárom nyarán? negyvennégyben a Százezer szív sikoltot kapta Béla —n— bácsiéktól, a bukovinai Józseffalva plébánosának, Németh Kálmánnak a könyvét, s negyvennégy tavaszán már megalakult az indián sejtünk, éppen Fehér Szarvas könyvének az ösztönzésére, s amikor a sejt megalakult, én már ismertem a könyvet, ha nem is olvastam el tüzetesen elejétől a végéig, inkább csak a sárga papírú függelékét böngésztem át, magába a főszövegbe csak itt-ott kaptam bele, a képeket nézegettem, meg a fejezetek címét, a címek — és az indián nevek! — költőiek voltak, a szöveg is elég költőinek tűnt [Kilenc-Vadlúd-az-Égen főnök, kilenc-vadlúd-az égen epizód], mégsem olvastam el végig az egészet, talán mert a képekből ítélve statikusnak véltem, nem eléggé cselekményesnek, bár könnyen meglehet, hogy bennem volt a hiba, hogy egyszerűen csak lusta voltam végigolvasni, s így Fehér Szarvas is sok más érdemes szerző sorsára jutott nálam, hisz például az Egri csillagokat se olvastam el egyfolytában soha, csak úgy bele-belekapva — de úgy talán többször is —, pedig hát ki merné azt állítani, hogy az Egri csillagok nem elég cselekményes? — negyvennégy nyarán tehát semmiképpen nem kaphatta Béla A Sziklás-hegyek varázslóját-, persze kaphatta hamarabb is, mint negyvenháromban, talán már negyvenkettőben nálunk volt a könyv, meg kellene nézni, mikor jelent meg [ki tudja, milyen elv szerint válogatták ki —n— bácsiék az aján
