Irodalmi Szemle, 1989
1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)
mert minket elvinni, tovább jönni már félt, nehogy elvegyék a kocsiját. A Nyit- rától vagy tíz kilométerre fekvő Páprágyig, Viktus bácsi ex-állomáshelyéig még csak akadt jármű, onnan azonban már gyalog tettük meg az utat egész Legén- diig. Többnyire mezei utakon gyalogoltunk, mellőzve az országutakat, mert anyu nem akart katonákkal találkozni, s mert így a távolság is kisebb volt. Legéndibe érve néhány hetet (vagy csak néhány napot?) hármasban töltöttünk el otthon apuval; Béla, a gyerekek meg a bútor talán csak a háború befejezése után kerültek haza. Egy-két kivétellel az ismerős leventék mind hazaszállingóztak, csupán az elhurcolt legéndi zsidók közül nem jött vissza jóformán senki. Nyár elején — vagy még májusban — négy ispilángi pedagógus szlovák nyelvtanfolyamot indított nálunk. Ezt, úgy tűnik, kizárólag középiskolás diákok látogatták. Mi is ott ültünk Bélával a többiek között. Béla akkor már meglehetősen jól tudott szlovákul, hisz amikor kicsi korában beszélni tanult, még Raga- zon laktunk, a nyelvhatártól északra eső faluban, ott őt jószerivel csak anyu tanítgatta magyarul, a falubeliektől csak szlovák szót hallott, később, amikor a magyar ajkú Örsre költözésünk után megkopott a szlovák nyelvtudása, Ozon- con — meg egy Ozonc melletti faluban, ahol az iskolatestvéreknek volt bentlakásos intézetük — járta az elemi negyedik osztályát, no és persze a negyvenöt elején Szlovákiában eltöltött hónapok is sokat számítottak. Vele talán csak egyetlen résztvevő állhatta a versenyt a legéndi nyelvtanfolyamon: egy fölsős diák, aki Ojvárott volt gimnazista vagy kerista, s aki ott a magyarok alatt a szlovákot választotta idegen nyelvként. Az én szlovák tudásom igencsak bukdácsolt még, bár azon a rövid nyár eleji kurzuson nyilván akadtak gyöngébbek is nálam; a januártól áprilisig Ozoncon meg Zalatnán átrostokolt idő bennem se múlhatott el nyom nélkül. Aztán hírét vettük, hogy Komáromban a bencések még a nyár folyamán át akarják venni velünk az elmulasztott frontos tanév anyagát. Az egyik legéndi hentes kocsiján és kocsijával hajnali szürkületben (vagy még éjjel?) nekivágtunk — Béla meg én, meg apu (meg anyu is? de akkor kire maradtak a gyerekek? vagy csak anyu jött velünk? de úgy rémlik, apu ült ott a kocsiban) — a mintegy ötven kilométeres útnak. (Vonatok akkor a fölrobbantott hidak miatt nemigen közlekedtek, s ha ment is itt-ott egy-egy, az úgy tömve volt, hogy nagyobb poggyásszal bajos lett volna igénybe venni.) Gyönyörű út volt! Mire Zendnél elértük a Gelence és a Karizs összefolyását, már megvirradt, s az erdőn keresztül a nádasban fészkelő vízimadarak harsogása, kelepelése, rikácsolása, csattogása úgy verődött a dobhártyánkhoz, mintha a fák között nemhogy lehalkult, hanem inkább fölerősödött volna. Persze lehet, hogy föl is erősödött, nemcsak a visszhang által, hanem azért is, mert összevegyült az erdei madarak hangjával. S a fák koronáját bearanyozó reggeli napfény, a tiszta, friss levegő, az a tudat, hogy rajtunk kívül sehol nem látni embert, s az éppen ránk köszöntött nap sejtelme, a több mint egy éve nem látott várossal, ismerősökkel, osztálytársakkal, tanárokkal való találkozás előtti izgalom — ez mind-mind ott lángolt, lobogott, remegett, dobogott abban a fönséges kora reggeli hangversenyben. III A bencések vagy két hónapig készítgettek föl bennünket a vizsgákra. De vizsgáztatni nem ők vizsgáztattak. Ojvárott gyűlt össze azon az őszön, ezerkilenc- száznegyvenöt őszén a közeli és távoli környék magyar diáksága, hogy utolsó magyar nyelvű bizonyítványt szerezzen. Azazhogy kétnyelvűt. Mert a bizinek szlovák szövege is volt, s mivel a magyar mellett szlovákból is le kellett vizsgáznunk, ezt a papírt aztán mind a magyar, mind a szlovák sulikban elfogadták. A papír megszerzése után szét is szóródott ez az alkalom szülte népes
