Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)

úgyhogy este, amikor hazamentem, még javában lobogtak a lángok, s akkor már a haboltót emlegették erősen, de olyan nemcsak hogy az egész járásban, de talán az egész Nyira-Pozsony k. e.e. vármegyében nem volt, különben mért Győrből kellett volna hozatni, márpedig Győrt emlegették — meg Pozsonyt, meg Bécset —, és nem Üjvárt, a megyeszékhelyt, én azonban este hazamentem — bizonyára megmondta, nekem viszont már rég kipárolgott a fejemből, végül is hogyan fejeződött be a történet a szesz fölhígításával sikerült-e a tüzet eloltani, vagy a győri — pozsonyi, bécsi? — haboltóval, vagy kifolyatták-e a tartályból mind a szeszt, s a tűz azért aludt el, mert nem volt, ami táplálja, vagy elégett-e az egész szeszmennyiség ott a tartályban —, elég az hozzá, hogy másnap a tűz helyén már csak a beroskadt tartályt lehetett látni, s a lángokra csupán az összeégett, megolvadt, füstös konstrukció emlékeztetett); aztán karácsony után (de talán még újév előtt) anyu átszöktette Bélát, úgy cselezve ki a határőröket, hogy az ispilángi német kommandó engedélyével fölkéredz- kedett egy német katonai autóra (az engedélyt a maga és a kisfia számára kérte, s amikor a parancsnok látni akarta a „pubit”, anyu engem vezetett elő [az egész akciót még otthon átgondolta, azért vitt be Ispilángra Bélával együtt engem is], s mert én három évvel fiatalabb voltam Bélánál, s vagy egy évem hiányzott még az elhurcolandó leventék korhatáráig, a parancsnok megadta a beleegyezést [de vajon ott volt-e akkor velünk Béla Ispilángon, nem csak mi ketten voltunk-e bent anyuval? Mert ha mind a hárman ott voltunk, ez nyilván azt jelentette, hogy anyu biztos volt a dolgában, és azért vitte magával Bélát, hogy rögtön átmehessenek a határon, amely mindössze vagy két kilométernyire húzódott az ispilángi vasútállomástól, ahol az a bizonyos német parancsnok székelt. S ha ők átmentek, én hogy keveredtem haza? meglehet ugyan, hogy az a jármű — lovas kocsi? magyar katonai autó? —, amellyel Ispilángra mentünk, engem egyedül vitt vissza Legéndibe, ám az is lehetséges, hogy Béla nem is volt velünk, hogy anyu elővigyázatosságból otthon hagyta, nehogy a jelenléte szemet szúrjon valakinek odabent]), anyu tehát elcsípett valami, a szlovák határ felé igyekvő német teherautót, s miután igazolta a német kommandó papírjával magát meg a „kisfiát”, fölcihelődött Bélával a kocsira, talán a ponyva alá, talán a kabinba, mindenesetre úgy, hogy Bélából lehetőleg ne sokat engedjen látni, legföljebb ha a lányos arcát, de inkább azt se, hogy tehát senkinek eszébe se jusson föltételezni: itt nem tizenhárom éves alsós gimnazista utazik a mamájával Szlovákiába haldokló nagyanyjához, hanem egy tizenhat éves levente szökik a katonai bevetés elől.

Miután anyu Bélát Ozoncon hagyta, visszajött értünk, a többi gyerekért. A hozzánk beszállásolt magyar ezredes a rendelkezésünkre bocsátotta a hadsereg egyik teherautóját, így a bútorunk nagy részét is magunkkal vihettük. Vagy két héttel Béla odaérkezése után már mi is Ozoncon voltunk. Legéndiben csak apu maradt egy kevés bútorral. Ám anyu a járási székhely Ozoncot se érezte elég biztonságosnak — a városka körüli tágas völgyet szegélyező hegyekben állítólag partizánok tanyáztak, a keresztszüleim bérelt háza közelében a németek őriztek valami muníciós raktárt, s miután a keresztszüleimékkel átköltöztünk az ő vadonatúj, a városközpontban épült saját házukba, a forgalmas helyen nemegyszer voltunk szem- és fültanúi hadak vonulásának —, ezért január végén vagy február elején onnan is elhurcolkodtunk, Anička nénihez, Zalatnára, az erdőtlen, szántóföldekkel borított dombok ölén meglapuló pici faluba. Ott aztán sikerült úgy átvészelnünk a frontot, hogy katonát nem is láttunk.

Áprilisban Anička néni férje ugyanazon a hosszú létrásszekéren szállított vissza bennünket bútorostul Ozoncra, amelyik télen Ózonétól Zalatnára zötyögött velünk. Béla, a két kisebbik gyerek meg a bútor Ozoncon maradt, mi pedig anyuval elindultunk haza, Legéndibe. Keresztapu az autójával csak Nyitráig