Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - Simkó Tibor: Kilenc vadlúd az égen (elbeszélés)

dolt vagy zuhant le), és Jóval azután, hogy elvitték a zsidókat, de még Horthy kapitulációja előtt, habár ezt a tanévkezdést a szokásosnál későbbre halasztották (szeptember közepére? októberre?), de október közepe még nem volt, és mi Bélával — az ország nagy részének a diákjaihoz hasonlóan — a rádióból közvetített oktatásra szorítkoztunk, úgy mint a korai tanévzárás óta általában (igaz, voltak iskolák, ahol mégis beindult a tanév, Györgyiék is jártak egy darabig suliba akkor össze, de már nem Pesten, hanem Üjvárt, persze csak amíg ott is abba nem maradt a tanítás), és azután, hogy odaát kitört a fölkelés, de talán még apu bátyjának a meggyilkolása előtt, október közepén pedig megtörtént az a dolog, a kormányzó bejelentette a... mit is? fegyverszünetet? fegyverletételt?, s nem sokkal később (másnap? vagy még ugyanazon a napon?) a rádió közölte, hogy kapituláció nuku, hogy Magyarország továbbra is a németek oldalán harcol, és apu irodájában a kormányzó nagy képe továbbra is ott maradt a falon, és karszalagos nemzetőrök ültek a rádió mellé a kép alatt, és nem lehetett tudni, a kormányzót vették-e őrizetbe (hogy el ne tűnjön a képről), vagy a rádiót (hogy ne jelentsen be újabb marhaságokat), hogy rádió utasítja-e a kormányzót is, meg őket is, vagy a kormányzó vigyáz-e rájuk és a rádióra, aztán már biztos megérkezett a sürgöny a nagybátyánk halálhírével (apu a középső szobában fölkiáltott: — Bol to najlepší brat!), ám temetésre nem mentünk mégse, mert arra csak évek múlva került sor, miután Jožko bácsi fiai megpróbálták rekonstruálni apjuk titokzatos halálának a hátterét, s miután üzenetet kaptak valakitől (talán magától a gyilkostól?), hogy a holttest melyik erdőnek melyik részében van elkaparva, persze akkor már nem Legéndiben laktunk, akkor már Legéndi is rég Csehszlovákiához tartozott ismét, a temetésen tehát apu is ott volt, márpedig ha a hullát azonnal megtalálják, ha a temetésre még a front átvonulása előtt sor kerül, apu aligha vett volna részt rajta.

Amikor híre jött, hogy elviszik a leventéket, apu (vagy anyu?) elintézte a bö- gölyösi gyárban, hogy vegyék föl Bélát, és Béla aztán hetekig járt ki, több műszakban melózott, a karácsonyestének is csupán egy részét töltötte otthon, és hordta magával az olasz nyelvkönyvet („Tanuljunk könnyen, gyorsan olaszul”), meg talán más könyveket is vitt ki magával, de az olasz nyelvkönyvet azt rendszeresen hordta, azon még ma is meglátszik a szeszfőzdéi kigőzölgések nyoma, kivált egy helyen, ahol alighanem sokáig nyitva volt, talán túl közel a cefréhez, vagy mit tudom én, honnan jön a gőz, de tény, hogy azon a helyen a könyv egyik lapja egészen barna (én soha nem voltam bent a gyárban, csak az udvarán, a gyárigazgató fiával „jártuk be a terepet”, harmadikos-negyedikes elemisták lehettünk, mászkáltunk a hatalmas tartályok között, valami faanyag volt ott lerakva, meglehet, tüzelőnek, de az udvaron nem lehetett látni, hogyan készül a szesz, meg hogyan finomítják, majd negyvennégy nyarán én is ott álltam a gyár melletti úton az égő tartály oltását figyelve, néhány órával előbb a gépfegyverropogást is hallottam, amikor a vadászgép leereszkedett a gyár fölé, és belelőtt a tartályba, ez valamikor délelőtt történt, a légitámadások akkor még általában délelőtt voltak, aztán láttuk az égre csapódó lángokat meg a füstöt, aztán én is kementem, hogy megnézzem, mi zajlik odakint, persze nyilván nem azonnal a riadó után, mint apu, akinek hivatalból ott volt a helye, anyu rögtön a sziréna megszólalása után aligha engedett volna el, hisz nem lehetett tudni, nincs-e odakint valami veszély, nem robban-e föl a tartály vagy egy elpottyantott bomba, anyu talán később se engedett el, talán az ő megkérdezése nélkül mentem ki, de akkor már sokan voltak ott, bámészkodók és sürgő-forgók, a legéndi tűzoltókon kívül a hámodiak, az ispilángiak s talán még mások is locsolták a tüzet, csakhogy annak a víz, úgy látszik, meg se kottyant, azt mondták, ki kell várni, amíg a szesz megfelelő arányban fölhígul, de tele lehetett a tartály, vagy mi a franc, mert a fél napig tartó locsolás se segített,